Ever Forthright – Ever Forthright

Azt, hogy a „kiemelkedő”, a „közepes”, vagy a „csapnivaló” halmazok közül melyikbe, vagy melyik kettőnek a metszetébe került a lemez, nem lőném le a cikk végéig, az azonban talán kijelenthető, hogy hiába volt kétlemezes az Uneven Structure albuma, hiába volt szinte teljesen kapaszkodómentes a Vildhjarta korong, ez az idei legtöményebb versenyző. Majdnem 80 percet osztottak fel tizenkét részre, a legrövidebb dal három és fél perces, utána pedig már csak öt perc felettiek vannak, ráadásul ez nem poszt-rock, a srácok becsülettel kitöltötték a játékidőt, aminek az a vége, hogy egy kondér káposztás babfőzeléket hamarabb emészt meg az ember, mint az All Eyes on the Earth és a Clockwork közti hanghegyet. Ha végignézünk az utóbbi évek lemezein, meglehetősen kevés olyan darab merül fel, ami 70 perc feletti játékidővel túl tudta élni az újrahallgatások próbáját úgy, hogy nem valami tripképes ambient vagy poszt-rock lemez volt, ahol a borzasztó lassú építkezések és a már-már nevetséges (de gyakran mégis hatásos) multiorgazmusokklimaxok a játék részei. Mikor megláttam a self-titled album menetidejét, szinte biztos voltam benne, hogy tele lesz majd hangulatépítő elemekkel, ám ehhez képest az All Eyes on the Earth öt perce úgy robog végig az emberen, hogy az „időhúzás” gyanúja fel sem merül (felesleges is lenne egy harmadik Tesseract). Ez egyfelől örvendetes, másrészről ijesztő: hiába használnak tiszta és üvöltött éneket, a dal instrumentális oldala még így is feltűnően sűrű, a vokálmentes verzió igazi kihívás lehet a tiszta ének ellenségeinek.

Szerencsére azért nem ennyire koncentrált az egész, számos ötletet és könnyedebb dallamot dobnak be a közösbe a fiúk, a standardebb djent témákat nem csak szólók és a technikás metal más ágaira jellemző játék szakítja meg, de elektronikus foltok is felbukkannak, és az ismertségükben főszerepet játszó, de azért olyan egyedi ötletnek (khm, Yakuza) nem mondható szaxofon és a zongora is visszatér. A Latency & Tendencies ezek folyamatos elsütésével gyakorlatilag reprezentálja a zenekar teljes eszköztárát, valamint a modus operandit is bemutatja: a minden djentlovagot kielégítő, földrengető témákat szép lassan felpuhítják kalandozásokkal, lágyabb dallamokkal, majd elhelyeznek egy olyan betétet a dalban, ami miatt jóval gyorsabban telik el a tételre kiszabott 5-9 perc. Zeneileg az ügyes váltásoknak köszönhetően csak néhol kapunk zavaróan monoton pillanatokat (a Spineless lejárati dátuma van a legközelebb, nagyon jó viszont a Reflections-szel párban), az ötletek ülnek, az egész szinte vonzza a fület (az egyik legtechnikásabb djent lemez az Ever Forthright), és ezzel gyakorlatilag egy djent album már teljesítette is az elvárásokat. Erre pedig gyönyörűen rásimul a korábban a Periphery mikrofonja mögött álló Chris Barretto hangja, aki már az ő lemezüket is felénekelte, hogy aztán a kilépése után az a verzió szolgáljon szamárvezetőül Spencernek. Ahogy Misha, úgy Billy-ék is értenek az énekesválasztáshoz, Barretto ugyanis nagyon sokat hozzátesz az amúgy is kiváló albumhoz, és pont az ő énektémái adják a kellő segítséget ahhoz, hogy az egyszerre progresszív és technika-központú korong megtörhető legyen.

Pár napja az Ever Forthright egy olyan lemezzel tett pontot tizenkét hónap végére, amit elsőre sokan biztosan utálni fognak, sőt, végig se tudnak majd hallgatni, és bár tényleg túlzás a 75+ perc, apró részletekben a lemez megadja magát, és a kis pillanatok (az Infinitely Inward vége, a City Limits felépítése, a Clockwork billentyűi, az egész Animals As Leaders jellege, a perc, amikor lassan leesik, hogy ez az a bedurvult Periphery, amit olyan sokan hiányoltak, stb.) szépen lassan egyben is élvezhetővé, sőt, kiemelkedővé teszik. Remek lemez, ha kicsit élesebb szabóollóval dolgoztak volna, nem csak szorongatná a Tesseractot a(z al) műfaj év végi rangsorában.

8.5/10