Evan Brewer – Alone

Evan Brewer egy amerikai basszusgitár fenoménon, aki pályafutását Tosin Abasi mellett a legendás Reflux zenekarban kezdte. A technikás metalcore máig egyik legizgalmasabb lemezét (The Illusion of Democracy, 2004) leszállító zenekar feloszlását követően Evan a deathcore atyaúristen Animosity kötelékében folytatta a brummogást, amikor is 2006 áprilisában Dan Kenny-t (Suicide Silence, ex-Light This City, ex-Carnivorous) váltotta a zenekarban. 2007-ben a zenekar kiadta legutolsó nagylemezét Animal címmel, majd két évre rá feloszlottak. Továbbá kisegítette a Terrort és az A Life Once Lostot is egy-egy turné erejéig – kicsit ijesztő, hogy a srác bárhova is lép be, az egyből fel is oszlik utána (kivéve Terror). Reméljük, hogy legutóbbi, The Facelesshez való csatlakozásánál még vicc szintjén sem ölti majd magára Érisz szerepét, a nemrég énekest is váltó technikás death metal reménység ugyanis még idén meg fogja jelentetni legújabb nagylemezét, melyen már Evan fog bőgőzni. Én nem féltem őket. Sőt. A cirkalmas karrieren felül az idei év egyik leginkább várt szóló debütálást tisztelhetjük az Aloneban, ugyanis a Sumerian Records ész nélküli promotálásán túl a lemez legfőbb különlegessége abszolút ritkaságszámba megy, ugyanis ez nem egy „hétköznapi” szóló debüt. Miért? Alapjáraton nem túl gyakori, hogy egy basszusgitáros önálló lemezt adjon ki (legalábbis a gitárosokkal szemben elenyésző számú), arról pedig nem is beszélve, hogy az még ritkább, sőt egész egyszerűen egy olyan lemez se jut eszembe, amin kizárólag az említett hangszer hangját hallhatjuk. Egy biztos, Evan Brewer találó címmel és borítóval megáldott lemeze abszolút kuriózumnak tekinthető, ezáltal automatikusan az idei év egyik legfontosabb albumává nőtte ki magát nálam.

Mielőtt azonban belemerülnénk a lemezbe egy gondolatot még hadd osszak meg sebtében. Annyiszor hallottam külföldi zenekarok nyilatkozatiban, magyar részről pedig pláne, hogy, amikor valamilyen oknál fogva váltás történik basszus fronton, akkor az új tag kapcsán hosszú idő után jönnek rá a többiek arra, hogy „mire is jó” ez a hangszer és, hogy: „Te jó ég, a régi basszerunk eddig mi a faszt csinált?” Hogy ez miért van? Mert a basszusgitárosok helyzete a legáldottabb. Ha rossz vagy középszerű a játékod, azt alig páran fogják csak észrevenni, ha viszont tehetséges vagy, akkor arra egyből mindenki felkapja a fejét. Sokan elbújnak e mögé, megkockáztatom, biztos vannak olyanok is, akik ezzel talán vissza is élnek, de ehelyett inkább arra kéne törekedniük, hogy ne megbújjanak és élvezzék a meg nem érdemelt rock sztárság kényelmes állapotát, hanem, igyekezzenek fejlődni, tanulni és leginkább – nyilván műfaj függő, de – kibújni a ritmusgitár árnyékából.

Meglepő, de a huszonhét perces basszás, amit ’Ivántól’ kapunk bőven elég, ilyen tekintetben abszolút jól lőtte be főhősünk a szükséges és az elégséges arányát. Tíz dalból nehéz külön értelmezni bármelyiket is, rövidsége okán pláne, de ez az anyag amúgy is csak és kizárólag egyben hallgatható. Az Actualize képében egy gyorsabb, kövérebb tételt kapunk, mely jól jellemzi Evan egész eddigi munkásságát és a lemez egészét is. Ennek gyakorlatilag megállás nélküli folytatása a Contraband, amit személyes kedvencem követ, talán a lemez legdallamosabb tétele, a Currency. Ha a többi dal tekintetében is egy kicsit ebbe az irányba orientálódna barátunk, az mindenképp pozitív hatással lenne a karrierjére és a félre értések elkerülése végett ez alatt nem a direkt dallamosodást értem. A két részes Altered Perspective első fejezetében egy lágyabb, pihentetőbb dallal van dolgunk, majd a második fejezet egy jóval funkysabb irányba viszi el a történetet. A Vertigo képében az Actualize mellett megkapjuk talán a másik legtechnikásabb nótát az albumon, amit egy tíz másodperces szünet képében a Degenerate gond nélkül visz tovább és kalandoz el a jazz világában. Mindez folytatódik a Looking West utazásaiban és a történet végül talán az album egyik legjobb dalával zárul le (A Climate for Change). Evan hihetetlen sokat merített a basszusgitár szempontjából fontos műfajokból, így a funky, a jazz és a metal elemei és elő-előtörnek. Keresetem a hibákat, de az a baj, hogy nem nagyon van neki. Az album össze van rakva, fel van építve, egységes és egyedi (utóbbiért plusz egy pont). Persze néha nagyon ráférne egy női vokál vagy egy izgalmas kis jazzdobolás, esetleg zongora vagy gitár. Remélem, következő lemezén már ilyen irányba is elkalandozik, ugyanis ennél érezhetően jóval több rejlik benne és ezzel ki  is tudná küszöbölni a néha leülő hangulatot és a figyelem esetleges elkalandozásait.

Egy szó, mint száz: mindenkinek ajánlom, annak is, aki nem is éli a technikás zenéket, hiszen pihentetőbb tételei miatt háttérzeneként is megállja a helyét, viszont aki éli az pedig képtelen lesz mindössze a háttérben hallgatni. Tegyetek egy próbát. Basszusgitárosoknak viszont kötelező!

8+1/10