2013. augusztus 15.
Az elmúlt hónapokban – ugyan a főcikkeink között ritkán, de egy beszámoló rovat képében – egyre többet kezdtünk el foglalkozni punk lemezekkel főként gyűjtések formájában, amelyeknek köszönhetően olyan kimagaslóan jó punk anyagokról értekeztünk, mint a RVIVR, a Polaroids, az Apart From This, a Citizen vagy a Safe To Say. Sorozatunk harmadik állomásán, már nem az üdítő pop-punk (A tavasz hírnökei) vagy éppen az új hullámként érkező grunge (Kockás ing és grunge) lett a csomópont, hanem az érzelmi súlyosság, az introspektív kiállás és személyes tálalás. Ennek köszönhetően a rovat most (de lehet nem utoljára) kapott egy társat is: ebben a körben három emo szenzáció is helyett szerzett magának, amelyek segítségével újra bekopogtattunk a tengerentúli underground fellegvárainak (pl. Topshelf Records, Run For Cover) ajtaján, s már ti is első kézből élvezhetitek, hogy melyek is azok az anyagok, amelyekből már az első héten elfogyott az első nyomás. A következő hét lemez a lehető legalaposabban lett összeválogatva, a kiválasztás során mindenképpen kitartottunk amellett az álláspont mellett, hogy ebben az epizódban csak kimagaslóan jó lemezekkel ismertessünk meg bennetek, hogy tudjátok, hogy mi a mérce jelenleg az undergroundban, ha könnyed dallamos punkról, poszt-hardcore-os emóról vagy éppen a ’90-es évekből táplálkozó deszkás punkról van szó. Néhány bizonyítékunk, hogy szenzációs évet ünnepelhet a szubkultúra.
CAPTAIN, WE’RE SINKINGThe Future is Cancelled
Run For Cover | 2013.05.14.
Műfaj: punk rock
Támpont: The Menzingers, The Holy Mess, Hot Water Music
Hihetetlen, de a Captain We’re Sinking egy nem túl jó (majdhogynem pocsék) bemutatkozó nagylemez után tavaly megkapta a bizalmat a Run for Cover Records-tól, amely amellett, hogy szokatlan volt az előzményeket tekintve, egyben valahogy szakított a kiadó magas „megbízhatósági” fokozatával is. Aztán kidobtak a bandával egy Montreal nevű 7″ -et, és az underground már a lábuk előtt hevert: nekik lett igazuk, a The Future Is Cancelled dalait megismerve pedig azt kell mondanunk, a kiadó szerepet vállalt a méretes rizikóvállalással év egyik legjobb punklemezének a létrehozásában. Persze ebben szerepet játszhatott az is, hogy Scranton csak úgy fossa a jobbnál-jobb punk bandákat: így eshetett meg, hogy a zenekar mondhatni rokoni kapcsolatban áll a The Menzingers-szel, az énekes/gitáros Bob Barnett az előbbi csapat énekes/gitárosának Greg Barnettnek a tesója. A The Future is Cancelledről most szögezzük le: az év egyik legerősebb punk (rock) lemeze. Egy rendkívül dinamikus, tempóváltásokkal gazdagon tarkított önvallomás, amelyet átitat az alkohol meg főleg a melankólia. A zenekar csak annyira nyúl az emóhoz, amennyire a The Menzingers (aláhangolják a dalokat), de ez jót is tesz neki, és amellett, hogy néhol elég pop punkos felhangú lett az anyag (lásd Brother vagy a kórusok többsége), azt mindenképpen érdemes leszögezni, hogy ez bőven a „magába forduló punk” 2013-as lemeze. Már a felütésnél kapkodjuk a fejünket: az Adultery simán az év egyik legütősebb kezdése, érezni benne egy mögöttes közép-atlanti agressziót, amely olyan kórusokban tör ki, hogy azt tanítani kéne. Önostorozás, elfojtott érzelmek, több esetben középnyugati emo szövegvilág: az azonosulási pontok közben mi is szívesen nekivágnánk pár üveg piát a falnak (The Holy Mess, HWM rajongók előnyben). A dalok amellett, hogy ragadnak, átlengi őket valami megmagyarázhatatlan báj, mintha a The Lawrence Arms keresné a helyét 2013-ban, és megpróbálná ráncfelvarrni magát a kortárs zenekarok önkifejezésével (Spraynard, The Holy Mess, The Menzingers stb.), plusz van benne egy rakás ragani karc és A Flight and A Crash-érás Hot Water Music kvintezés (dallamos punk és a poszt-hardcore ritmikai felhang keveredik), persze csak annyira, amennyire a saját elképzelésükben elfér (emiatt is érezni koszosabbnak a gitárokat). A lemez tetőpontjai az Adultery mellett talán a korábban kiadott Montreal, a rendkívül súlyos és remekül építkező Lake, valamint az év egyik legjobb balladája, az A Better Divorce, amelynek a végén elképesztően dühöngeni fogunk, hogy nem ott ért véget a lemez. Óriási ziccert hagytak ki. De ezt leszámítva, hallgatásról-hallgatásra lesz egyre addiktívabb az anyag (ezt exponenciálisan növeli az erőteljes érzelmi fokozat és a remek szövegek), minden punkzene kedvelőnek ott a helye a lejátszójában 2013-ban. 9/10 BANDCAMP
BANQUETSBanquets
Black Numbers | 2013.05.07.
Műfaj: pop-punk / punk rock
Támpont: The Gaslight Anthem, The Loved Ones, Nothington, Elway
New Jersey mindig is punk fellegvár volt, ehhez kétség sem férhet. A Banquets remekül illik a sorba ami a székhely hagyományait illeti; a 2011-ben nagylemezen is debütált zenekar könnyen elkapta a fonalat a dallamos punk rock rajongói körében: könnyed dalok, felfokozott hangulat jellemezte a Top Button, Bottom Shelfet (amelynél a nemzetközi sajtó érdekes módon a Polar Bear Club és a Hot Rod Circuit neveivel is dobálózott), a könnyedséget pedig sikerült új szintre emelni a Self-Titled című második lemezükön. Ami szembetűnő változást hozott, hogy a srácok ezúttal olyan helyre nyúltak New Jersey-n belül, amely – egyelőre – nem éppen jellemző: a Banquets ugyan már első lemezén is próbálkozott, de itt már véglegesen felfedezte, hogy honnan is kezdte el a The Gaslight Anthem felépíteni a maga kis rajongói szubkultúráját. A Sink or Swim megoldásai egyből kihallatszódnak, és itt nem csak arra érdemes gondolni, hogy Travis Omilian egy az egyben átvette Brian Fallon korai stílusát, de a témák és az ütemek tekintetében is nagyon hasonló áthallásokat tapasztalhatunk. A zenekar viszont összképében – a nyilvánvaló The Gaslight Anthem vonal mellett – Dave Hause-ék (The Loved Ones) dallamos punk rockja mellett tette le a voksát, így a popos felhang, de mégis punkos lendület és kiállás miatt csak úgy repkedhetnek a nevek: Elway, Nothington, Junior Battles, Smoke or Fire, The Riot Before, Bouncing Souls és ha már New Jersey: None More Black (leszámítva a vokált, ugye) stb. A csapat egy igazi slágergyűjteményt írt meg: könnyed és laza dalok, tele pozitív energiával, s ami a legfontosabb, a lemez képes fillermentes lenni punklemezként. Ezt főleg annak köszönheti, hogy az alig huszonnyolc perces játékidő alatt a dalok mindegyikében sikerült olyan felemelő pillanatot beültetni, hogy főleg a vokáltémáknak (a hanglejtés és a hangsúly Brian Fallon mellett néhol az ex-Daytraderes Tymet juttathatja eszünkbe) és a természetes dallamoknak köszönhetően az év egyik legjobb „egy meleg nyári délutánon berakok valamit a lejátszóba” lemeze lett. Az album ugyan harmonikus, de érezhetően nagyon egybefolyik, persze ezt ráfoghatjuk a hangzásra, de leginkább arra, hogy igazán kiemelkedő dalt (Little Shallow, Big Big Waves vagy March 19th talán fenntartásokkal idefér) nem sikerült írni, csak szimplán tíz egész pofásat, de legalább jót. A hőségben a haverok, pár doboz sör mellé bátran ajánljuk háttérzenének és akár egy buli alaphangulatának megteremtéséhez a Banquets második nagylemezét. 7/10 BANDCAMP
THE WORLD IS A BEAUTIFUL PLACE & I AM NO LONGER AFRAID TO DIEWhenever, If Ever
Topshelf Records | 2013.06.18.
Műfaj: indie (midwest) emo / poszt-rock
Támpont: A Bunny’s Caravan, Deer Leap, The Appleseed Cast, Cap’n Jazz
Egy elképesztően hosszú bandanév, óriási hype (amelyhez tavaly mi is hozzájárultunk, lásd Dads-kritika) és egy debüt, amely teljesen megrengette az undergroundot. Mit is írhatnánk még a The World is a Beautiful Place & I am No Longer Afraid to Die-ról? A Whenever, If Ever az utóbbi évek legfrissebb, legkiszámíthatatlanabb emo anyaga: a srácok tényleg elérték, hogy már-már kísérletezős, atmoszferikus emónak hívjuk azt, amit játszanak, itt a poszt-rock nem csak textúra, de egyben fuzionáló eszköz is a különböző hangszerek között, mert a TWIABP&IANLATD nem egy átlagos emo zenekar, hanem a modern emo révbe érése. Mielőtt még bármi kulcsfontosságút mondanánk, fontosnak tartjuk leszögezni, hogy ez a csapat a Billboard Top 200-on nyitott az első hetében, s már a Brand New-nak fognak nyitni a közeljövőben; mondanunk sem kell, hogy mekkora bombáról is beszélünk, amely remekül időzített: abban az évben jelent meg, amelyben már érezhetően sok embernek elege lett a „twinkly” emo revival hangzásból, plusz a figyelem egyre inkább a retrospektív tartalmak felé konvergálódik. A zenekar leginkább azért emelkedik ki a tömegből, mert hangszerhasználata kifinomultabb, mint a színtér magába feledkezett közege. Szentimentalizmusa sokkal nyomatékosabban érhető tetten a nagyon A Bunny’s Caravanra és Deer Leapre hajazó emo/poszt-rock témákban és atmoszférikus kiteljesedésekben, de retrospektív hangulata (erőteljes Deep Elm Records befolyás, főként Mare Vitalis-érás The Appleseed Cast) is olyan pluszt ad, hogy csak csettinteni tudunk a végeredményen. A lemez legfontosabb tulajdonsága, hogy az említett hangszerkezelés nem teremt diszharmóniát: a srácok fantasztikusan nyúltak – kicsit ska punkosan – a trombitához (Fightboat), a kicsit Motion City Soundtrack-ízű power pop szintikhez (Heartbeat in the Brain, Gig Life stb.) és a vonósokhoz, pontosabban csellósokhoz (pl. blank#9, Heartbeat in the Breain, Getting Sodas) is, s egyszerűen bármennyire is kísérletezősek, atmoszférakitöltőek és belterjesek a dalok fantasztikus és gyönyörű az egész. Földöntúli poszt-rock melódiák, néhol szinte ambientes textúrák, jól eltalált dinamikai kontraszt, releváns lírika és látens feszültségteremtés: a Whenever, If Ever egy hangulati hullámvasút néha már-már a vidám melankólia fogalmának megteremtője. Hiszen lehet, hogy túl élénkek néhol dallamok (amelyhez néhol némi matek is hozzájárul), de nagybetűs indie emo hangulat tombol végig egy nagyon béna, de könnyen szerethető vokállal (szia, sokak által nem szeretett Modest Mouse-hatás), amely a kórusokban végre úgy szól, ahogy szólnia kellene (meg néhol félig ordít, ezt pedig már ismerjük a Cap’n Jazz-től). Ráadásul egy emo zenekar 2013-ban egy ilyen sort süt el: „Now it’s just Rival Schools and mewithoutYou on our car rides.” – te pedig csak pipálod az év lemezei listára a Whenever, If Evert (a Low Light Assembly-t pedig a valaha volt legszebb emo dalok közé), mert 2013-ban egy ilyen lemezt kiadni az egyik legjobb dolog, ami a megfáradt „új” emo hullámmal történhetett. 9/10 BANDCAMP
HAVE MERCYThe Earth Pushed Back
Topshelf Records | 2013.05.31.
Műfaj: emo / poszt-hardcore
Támpont: I Hate Myself, Balance & Composure, I Am Carpenter
Manapság nagyon jó érzés, ha egy emo zenekar rockzenei ambíciókat pártol (szia Balance & Composure) elképzelései során: a Have Mercy egy olyan banda, amely ugyan nem szakít egy hagyománnyal sem, de az indie (midwest) emo csapatok áradatában néha jól esik hallgatni olyat is, amely hozzányúl az indie mellett a poszt-hardcore-hoz is. A The Earth Pushed Back azonban elsőként nem is zeneileg tűnik ki az idei palettán, hanem elsősorban érzelmi esszenciája miatt. Már az első dalban (Level Head) megismerhetjük Brian Swindle kaparós vokálját, illetve azt a hangjátékot, amelynek a segítségével érvényre tudja juttatni a verzék és a refrének erejét és szimbiózisát (mintha csak a tavalyi I Am Carpenter-lemezt hallgatná az ember vagy Chris Carrabbát, lásd az egyik csúcspont: Let’s Talk About Your Hair). Ráadásul mivel ez egy nosztalgikusan szerelmes és őszinte lemez, plusz még a szövegek is a poetikai részletgazdagság felsőkategóriáját súrolják alulról, így nem nehéz kijelenteni, hogy aki kicsit is elmerül a korong gondolatai között (vagy belehallgat a női vokállal megtámogatott Living Deadbe),annak a nyári esték egyik legfantasztikusabb lemezét fogja nyújtani a csapat. Zeneileg a műfajok boncolgatásán túl, ami igazán fontos, hogy a lemez a középtempó és a direkt kimérten lassú ritmikai képletek között mozog, amely nem feltétlenül baj (bár elviseltünk volna még egy kis feszességet a lemez második felében). Hiszen főként indie emo témák uralják a lemezt, amelyeket néhol – a lemez közegéhez képest – erőteljes, rockzenei (Brand New, Manchester Orchestra, The Dangerous Summer stb.) kiállások egészítenek ki, olyan poszt-hardcore betétekkel, amelyekkel olyan bandák esetén találkozhatunk, mint pl. az I Am Carpenter, a Balance & Composure az I Hate Myself (!!!) vagy akár a Topshelf bandák nagy része. A lemez tele van fantasztikus témákkal, emocionális kórusok követik egymást, s úgy ragadnak a dalok (azok a refrének!), hogy csak csettinthetünk. Ami igazán jóvá teszi még, az a dalok íve: a dalsorrendet majdnem tökéletesen találták el (talán csak a Hell c. darab van rossz helyen), az erős pillanatok csak növelik egymás erejét, a lassabb dalok pedig hiába okoznak darabosságot, ez egy emo lemez. csak kidomborítják a húzódalokat. Mert vannak bőven: Level Head, The Ancient West, This Old Ark, Let’s Talk About Your Hair, Living Dead stb. Egy érzelmi atombomba az egész. 8.5/10 BANDCAMP
THE SHEDSI’ll Be Fine
Mediaskare | 2013.07.23.
Műfaj: pop-punk / deszkás punk
Támpont: Propagandhi, Strung Out, Belvedere
Ugyan korábban nagyobb keletje volt a technikás pop-punk/deszkás punk zenekaroknak, mint most, de a punk ezen szubkultúrájának még érezhetően nem fogyott el a rajongótábora, sőt. A The Sheds debütlemeze pedig ha olyan fülekre lel, amelyek felfedezték a ’90-es évek Epitaph és Fat Wreck anyagait és fel tudják ismerni, ha egy zenekar képes ugyanúgy jól nyúlni a kanadai elképzelésekhez (korai Propagandhi, Belvedere és társai), mint a nyugati parti – elsősorban ugye kaliforniai – bandák (NOFX, Strung Out, No Use For A Name) hagyományaihoz, s mindezt képes felvarrni a kortárs releváns – dallamos hardcore punkról közelítő – csapatokkal (A Wilhelm Scream és társai), akkor az a zenekar egyszerűen jó. Az I’ll Be Fine egy nagyon könnyed korong a nyári hónapokra és a kora őszre: a zenekar szinte már-már pop-punk felhangokkal játssza a technikás skate punkot, amely a ’90 felmenői mellett a zenekar korábbi anyagaiból ugyan kiherélve, de megtartotta third wave ska (Less Than Jake, Reel Big Fish, Catch 22 stb.) témáit is (pl. Bad Things Are Bad). Morálisan egy remekül lavírozó anyag: agresszív, a daloknak van egy bizonyos élük, s a punkzenészi etikettet megtartva, ők is előveszik az akusztikus gitárt ha kell, ha kell akkor pedig ordítanak (pontosabban Chadwick Johnson a Hundredth-ből) egy ska-sított deszkás punk dalban. Elég kísérletezős? Igen, az. De a lemezen ez csak elvétve érhető tetten, pedig a kísérletezős szó ismerősen csenghet, ha megemlítjük a Bad Astronaut nevet, amely Joey Cape (Lagwagon) kísérletezős punk bandája volt, s akitől – Fat Mike mellett – Mac Miller vokalista szinte teljesen átkölcsönözte a stílusát. Az elképzelései remekül működnek a korai Propagandhit, elsősorban az általunk is korábban már méltatott How To Clean Everythinget idéző tempóváltásokkal és ritmikai képletekkel, amelyeket a Strung Outra. Belvedere-re és a NOFX-re emlékeztető témákkal toldottak meg. A szövek legfőképpen szocio-politikai kérdéseket boncolgatnak, illetve a lemez legjobb dalában, az Ignorance is Bliss-ben a zeneiparban eddig nem igazán tapasztalt kiállást tanúsítanak: tényleges mellszélességekkel kiállnak a melegek mellett, illetve a tényleges egyenjogúság mellett. Kellemes, könnyed és feltüzelő az I’ll Be Fine, tele van energiával, s ami talán a legfontosabb: nagyon könnyen szerethető. 8/10
MONUMENTSExistence
Hindsight | 2013.08.09.
Műfaj: punk rock
Támpont: Off With Their Heads, Make Do and Mend, Living With Lions
Szerencsés majdnem olyan nevet adni egy debüt lemeznek punk zenekarként, mint a tavalyi Hot Water Music? Szerencsés ugyanolyan néven működni, mint egy progresszív metal/djent banda? Nos, egyik sem az. A Monuments mindent elkövetett, hogy ismeretlen zenekarként bőven előítéletekkel éljünk velük szemben (egészen addig, ameddig meg nem nézzük a Dreams in Sync videóját). Az ausztrál csapat a Hindsight Records kiagyalója, annak a kiadónak az atyja, amely kiadta az általunk elég erőteljesen körbeudvarolt, a grunge revival hullámot időszerűen meglovagoló Apart From This debütanyagát, az In Gloomot. A zenekar most az EP hosszt hátrahagyva a 2012-es év írási folyamatának végtermékét vette fel Jay Maas (Defeater, Verse, Have Heart, Transit stb.) segítségével egészen a legendás hardcore fellegvár Bostonig utazva. A lemez ugyanakkor csak minimális mértékben tartalmaz tényleges dallamos hardcore témákat, az Existence egy olyan szívből szóló punk rock anyag, amely olyan bandákat jellemez, mint az Off With Their Heads, a Make Do and Mend vagy akár a Hot Water Music. Az anyag szentimentalizmusa ugyanakkor sokszor töltődik pop punkos felhanggal (a minneapolisi iskola színe java megjelenik, az OWTH mellett itt jeleskedik a Dillinger Four, a Banner Pilot is), valamint a No Idea Records korai éveinek hangulata is beköszön a nyilvánvaló kortárs Such Gold-szerű maszatolás mellett. A dalok kellően fogósak (sok a Make Do and Mend hatás), érzelmesek, egész kellemes váltásokkal és dallamokkal (néhol viszont érezni az ötlettelenséget és sajnos a filler-jellegséget is). A zenekar egyik legerősebb pontja az őszinteség mellett talán Caz Matarazzo, aki valójában a No Trigger frontember, Tom Rheault klónja: hangszíne, valamint hanglejtése, sőt néhol énektémáinak dallamvilága is nagyon hasonlít a tavalyi év egyik legjobb anyagát feléneklő Rheault testvérre. Nem elég, hogy a MDAM nyilvánvaló hatás, az amúgy is End Measured Mile-szerűen nyitó Howl c. dalban még James Carroll is feltűnik nem kevés kakaót hozzáadva a számhoz. A csapat egyébként akkor pacsizott le a csapattal, amikor azok Perth-ben jártak a Touché Amoré oldalán. A lemez kellően erős, tetőpontját nem is a Howl-ban éri el, hanem a klipet is kapott Dreams in Sync-ben, amelyre bátran szomorkodhat minden punk, hiszen ott lebeg benne a közkedvelt Ryan Young vírtus; s ha a csapat még elég kiforratlan és még sok dolgot kell kijavítaniuk, mi megadjok nekik a bizalmat. Előre, Ausztrália! 7/10 BANDCAMP
CRASH OF RHINOSKnots
Topshelf Records| 2013.07.22.
Műfaj: (midwest) emo / poszt-hardcore / math rock
Támpont: Cap’n Jazz, The Little Explorer, American Football, Spy vs. Spy
Az Egyesült Királyság igencsak emlékezetes emo múlttal rendelkezik (Spy vs. Spy, The Little Explorer, Bob Tiltion stb.), ekképpen mindig örömmel fogadjuk, hogy ha az ottani emo színtér bármilyen mozgást is mutat. A közel ex-The Little Explorernek nevezhető Crash of Rhinos 2011-ben egy tetemeset robbantott a Distal c. lemezével, hiszen az anyazenekar poszt-hardcore témái, valamint némi matekozás is fellépett az indie (midwest) emo mellé, s az egész olyan energikus, váltásokban gazdag eredményt szült, hogy az igényesség tényleg a plafont súrolta. A zenekar most már ott tart, hogy a szubkultúra kapkodja a bakelitjeit, s a Pitchfork (!) is pozitív (!) kritikával adózik felé, ezért valahogy mi sem akartunk kimaradni az ajnározásból (amellett, hogy folyamatosan fent kívánjuk tartani az tempót a műfaj fontosabb lemezei és az oldal párhuzamában). A Knots egy szóval jellemzve: fantasztikus. Kezdve az arcot súroló poszt-hardcore témákkal, a szélesebb körű, katartikus zenei képletekkel az emo törékeny önkifejezéséig, amely az együtténeklések és a kórusok alatt (főként a két bőgös jelenléte miatt is) hihetetlen mélységig hatol. A Knots még energikusabb és még „agresszívabb”, mint elődje (az elszállós midwest emo és matekos témák határát súrolva): itt egy rakás leszállt here énekel, minden csupa szőr és rekedt torok. Amellett, hogy Cap’n Jazz és (főként a belassulások terén) American Football és némileg Mineral témák váltják egymást; a Derby-i ötös érezhetően ráncfelvarrja a kortárs emo revivalt is: indie emójuk több ízben nyúl Spy vs. Spy-hoz, illetve The Little Explorerhez (a brit vonalat kiemelten követve) úgy, hogy a Topshelf poszt-hardcore attitűdű zeneikarai is megjelennek a képletben (és egy kis elfeledett The Autumn Year). Valamint ami még a legfontosabb ráncfelvarrás: ez a banda, mint már említettem két bőgőssel játssza az emót (!) 2013-ban; a zenekar így néhol olyan atmoszférát tud létrehozni, hogy beledidergünk annak sötétségébe és mélységébe (Lean Out). Ebben a masszában a zenekar kiemelt hangsúlyt fektet a fentebb említett énekre (kiemelt figyelem: Impasses), többfajta hangszínű vokál (öt torok), hanglejtés jelenik meg, a témák hangsúlya, a mondanivaló fókusza pedig az igényesség netovábbja. A dalok összetettek, érzelmileg túlfűtöttek, de egyben harmonikusak is, az olyan dalok, mint a fantasztikus Opener, az Interiros vagy a katartikus záró darab Speeds of Ocean Greyhounds jól mutatják, hogy mennyire is remekül hozta a Crash of Rhinos a kohéziót. Amely kivetíthető az egész lemezre is, s amely miatt főként fent tudja tartani a figyelmet a Knots, hiszen nyomozni kell az „altatós” pillanatokat, amely egy emo lemez esetében igencsak pozitívum. A műfaj kedvelői számára évekkel később alapműveltség lesz, a jelenben pedig év végi top 10 trónkövetelő. 9/10 BANDCAMP
