Erdő, erdő, erdő: tíz idei black metal lemez

BEHEXEN

Nightside Emanations
(Debemur Morti)
6/10

Manapság az ortodox black metal az egyik legnehezebben el(ő)adható műfaj, hiszen az utóbbi években annyi téves és parodisztikus képzettársítás ragadt rá az egyébként hagyományőrző hangzásvilágra, hogy abból évek múlva is nehéz lesz kikecmeregni. Ugyanakkor a maholnap húsz éve működő Behexen mégis köti az ebet a karóhoz, és a finn zenekar – amelynek háromötöde az egyébként kiváló, sokkal több figyelmet érdemlő Sargeistben is érdekelt – ötödik nagylemezén is azt csinálja, amihez a legjobban ért. Ijeszteget és a frászt hozza az emberre egy sajátos fekete mise keretein belül, és mindez abból a mélyre hangolt gonoszságból fakad, ami valahol hamisítatlan védjegye az északról jövő második hullámos black metal zenekaroknak. Emiatt a tempókkal való játék is épp olyan színes skálán mozog, mint az egyes dalok minősége, hangulatvilága és emlékezetességi faktora, ugyanis hiába ízig-vérig tradicionális (és tartalmi szempontból talán kicsit sok is, bár ez mindig is védjegye volt a formációnak) mindaz, amit a zenekar képvisel, ha az betonbiztosan minden alkalommal ugyanazt hozza. Így hát zsákbamacskának barokkos túlzás lenne nevezni a Nightside Emaniationst, viszont a kötelezőt úgy kapjuk kézhez, ahogy azt izzadtságszag nélkül nagyon kevesen tudják átadni manapság – a Behexen tehát továbbra is a legobskúrusabb keménymagnak zenél, viszont ez a megbízhatóság aligha lehet alapja egy feddésnek.

BLUT AUS NORD

777 – Cosmosophy
(Debemur Morti)
7,5/10

A black metal színtér legrejtélyesebb – és feltehetően (egyik) legintelligensebb – formációja, a francia Blut Aus Nord az elmúlt másfél évét arra tette fel, hogy korábbi, koncepciózus gyakorlatán túlmutatva most egy háromlemezes kiadványsorozatban próbálja meg megfejteni az ember helyét a metafizikai világban. A soha nem koncertező, arcukat soha fel nem fedő zenészek nagy fába vágták a fejszéjüket, ugyanakkor a 777-nek nevezett trilógia így is az aktuális évtized egyik legeredményesebb vállalkozása, amely mind hangulatában, mind minőségében is kiemelkedik a nemzetközi felhozatalból. Az előző két album (Sect(s) és The Desanctification) tükrében a Cosmosophy egy olyan lezárás, amely valós értelmet csak az előbbi két lemez ismeretében nyer, ugyanis amit itt hallunk, az lényegében egy progresszív rockzenei élmény. A hangulat megteremtésében az arcturusi kozmoszjárás és a hangsúlyos szintetizátortémák mellett hatalmas szerepet vállalt a Godflesh-t és Scornt idéző mechanikus ridegség és gépdob, míg a kiábrándultabb dallamos énektémák olykor a Borknagarra emlékeztetnek. Viszont ezeken a lehetséges hatásokon túlmenően a Blut Aus Nordnak van olyan karaktere, hogy ilyen viszonyrendszereken felülkerekedve tárgyalhassunk róla. És érdemes is, hiszen a háromnegyedórás lemez úgy tud epikus zárást biztosítani a trilógiának, hogy közben saját játékidején belüli monumentalitása sem megy át öncélúságba vagy giccsbe. A kérdés csak annyi, hogy ezt követően mégis merre tovább, hiszen a 777 jóvoltából a Blut Aus Nordra már aligha tekinthetünk black metal zenekarként, de ez talán nem akkora veszteség, hiszen (immáron sokadjára) egy teljes értékű, előremutató metalbandát nyertünk ezen, aki ugyan jelen felvétel alapján kikiáltható lenne a keményzene Vangelisának is, ennél mégis többről van szó.

BURZUM

Umskiptar
(Byelobog)
4/10

A zenében való megöregedés az egyik legnehezebb alkotói teljesítmény, hiszen bármennyire is próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy a lemenő napnak is van fénye (mert néha tényleg van), a gyakorlat többnyire azt mutatja, hogy a véghez közel egy előadó észrevétlenül is hajlamos semmissé tenni mindazt, amit korábban felépített. Kicsit hasonló játszódik most le Varg Vikernes fejében is, aki a börtönből kiszabadulva előbb azt gondolta, hogy a black metal nem változott semmit, és csak ő tudja, mi is az (Belus), aztán észrevette, hogy valami történt, és ezért megpróbálta az új impulzusokat saját szájíze szerint formálni (Fallen), majd ezen felbuzdulva kiherélte minden korábbi klasszikusát (From the Dephts of Darkness). Innen pedig egyetlen út maradt a folytatáshoz, ez pedig nem más, mint a viking gyökerek ököllóbáló hangoztatása. Ennek jegyében az Umskiptar az Edda-énekek egyik legjelentősebb darabját, a Völuspát zenésíti meg, a végeredmény pedig az epikus összhatás helyett egy lo-fi Therion-utánérzés lett kórusokkal, zongorával, susmorgásokkal és teátrálisnak szánt kicsengésekkel. A végeredményben a zene helyett a szövegközpontúság dominál, így a Burzum elérte, hogy a black metal Quimbyjeként tekinthessünk rá, és ha ez túlzás is – hiszen kellemesen csengő gitártémák tényleg vannak az albumon, és a megteremtett atmoszféra is tud hatásos lenni, ha nagyon el akarjuk hinni –, kétségtelen, hogy ez a Burzum már nem az a Burzum, amelyik zeneileg is legendássá tudott válni. Nem pusztán tettek és szövegek révén.

DER WEG EINER FREIHEIT

Unstille
(Viva Hate)
8/10

A teuton black metal egyik új reménysége, a Der Weg Einer Freiheit kétségkívül az idei év egyik legvártabb lemezét adta ki az Unstille formájában, és mindezen várakozásoknak az Agonie EP szolgáltatta a legtöbb alapot: nem is véletlen, hogy a közel hatperces Nachtsam meg is idézi az előző kiadvány legjobb szerzeményének, a Der Stille Flussnak betetőzését. Ennél több hasonlóság egyedül az epikus kicsengésben mutatkozik meg, ugyanis a ’Freiheit most érte el saját sötétségének csúcsát, ha a megszólalásról beszélünk. Itt nincs (már) helye túlpolírozott gitártémáknak és agyig fúró doboknak: az egész lemezt egyfajta keserédes nihil lengi körül, amely saját csendjeiben és kitöréseiben is ízig-vérig őszinte és erőteljes. A zenekar egyik legnagyobb erénye kétségkívül a dallamírás, amely valódi lendületet kölcsönöz az igen szabatos játékidejű tételeknek, így ennek köszönhetően az Unstille is egy folytonos örvénylésként szippantja be hallgatóját, aki percről percre jobban alkalmazkodik ehhez a minden korábbinál zordabb világhoz. Az atmoszféra megteremtése kicsit rá is nyomja a bélyegét a lemez hatására, ugyanis az előző kiadványokhoz képest talán ez adja meg magát a legnehezebben – ez azonban mit sem von le értékéből, és most, hogy közeleg a tél, biztosak lehetünk abban, hogy a zimankós időjárás a lehető legtöbbet fogja kihozni az idei év egyik legkevesebb színnel, de mégis legtöbb tónussal dolgozó anyagából.

ENSLAVED

RIITIIR
(Nuclear Blast)
8/10

A norvég Enslaved példaértékű evolúciója kétségkívül az utóbbi évtizedek egyik legizgalmasabb történése volt, hiszen egy olyan következetes átalakulásnak lehettünk szemtanúi, amely a hetvenes évek progresszív rockzenéjét maradéktalanul szintetizálta a norvég black metallal. Persze a mértani középként is értelmezhető Below The Lights bizonyos szempontból egy olyan remekmű, ami egyfajta korszakos válaszvonalként is megugorhatatlan szintet feltételez, azért az azt követő lemezekkel sem volt probléma, bármilyen arányban is keresztezték a riffeket és az orgonákat. Mindez egészen a két évvel ezelőtti Axioma Ethica Odiniig tartott, ami egy, a saját paneljeibe belefásulni látszó, megfáradt zenekart tükrözött. Emiatt kissé lehetett is tartani attól, hogy a zenekar tizenkettedik nagylemeze, az ember történetének rítusaival foglalkozó RIITIIR mennyiben lesz más, de szerencsére semmi ok az aggodalomra, hiszen az Enslaved visszatért a kijelölt útvonalához, és még némi újdonsággal is kecsegtet. Az arányok ismét meggyőzőek, sőt, a progresszív rockos, fúziós kitekintések – amelyek természetesen hatásosan válogatott, folkból táplálkozó dallamos énektémákkal vegyülnek – egyfajta post-rockos légiességgel vegyülnek helyenként, továbbá a záró, közel tizenkét perces Forsaken súlyosság tekintetében az újkori Enslaved kétségtelen csúcspontja. Az alapvetően zongorára hangszerelt szerzemény ugyanis olyan elementáris fájdalmat sugároz, amit kis túlzással az új Neurosis-lemeztől várna az ember, miközben az egész akkordbontogatás és orgonázás is ízig-vérig Enslaved. Lényegében nem is nagyon lehet tovább ragozni: a RIITIIR épp annyira nyugtathatja meg a zenekar rajongóit, amennyire új emberek számára is izgalmassá teheti a méltán elismert bandát, és a kiadvány joggal igazolja azt is, hogy a jövő márciusi bulit van miért várni, hiszen tényleg a kortárs metalszíntér egyik kiemelkedő színfoltjáról van szó.

KRALLICE

Years Past Matter
(Gilead Media)
6,5/10

A (méltatlanul alulértékelt) Orthelm kvázi-utódja, a Krallice 2008-ban egy olyan bemutatkozást tett le az asztalra, ami úgy tudott avantgárd lenni, hogy közben mellőzte a művészkedő pózokat, és úgy tudott új színt hozni az amerikai black metal véráramába, hogy az anyabanda tudatos dalszerzési gyakorlatát örökítette tovább. Ennek köszönhetően egy komplex dal- és dallamszerkezetekkel dolgozó, kiváltképp sajátos világú zenekar bontakozott ki, ám ezt az elementáris erőt, amely a dühöt inkább az agyból préseli ki, semmint a szívből irányítaná egyfajta ösztönös rituálé formájában, azóta sem tudta megugrani a banda. Persze az azt követő kiadványok is kecsegtettek emlékezetes pillanatokkal és megoldásokkal, de az új album mégis azt a képet nyújtja, ami a zenekarral kapcsolatos legnagyobb félelem volt: az öncélúság uralmát. A ’Years ugyanis csak nyomokban eleveníti fel azt a zseniális dalszerzői vénát, amely alapjaiban hozott új ízt a műfaj tengerentúli iskolájába (is): helyette inkább egyfajta egymásra kacsintgató, techdemóba illő játékmodor jellemző, amely alkalmasint céltalanná teszi a dalokat domináns vezérfonal híján. Ettől függetlenül a jobb részek tényleg a legnagyobb fényében mutatják be a zenekart, és pár pillanat erejéig olyan nyers energiát szabadítanak fel, amire csak ők képesek – az egyetlen gond az, hogy ebből nincs annyi, hogy az egyensúlyt hozzon a lemezbe. Így a ’Years a Krallice eddigi leggyengébb lemeze, csak egy ilyen megállapításnál mindig hozzá kell tennünk, hogy általános érvényességét tekintve még így is egy módfelett értékes zenekarról beszélünk.

MARDUK

Serpent Sermon
(Century Media)
8,5/10

Szinte hihetetlen, hogy már kilencedik éve tart a Marduk „második időszaka”, amely a frontember Legion kilépését, valamint az új zenei igények megjelenését jelentette. A Mortuus által vezetett zenekar ugyanis a sötétséget, valamint a háborús hangulat megteremtését már nem pusztán a sebességben, hanem a vészjósló, doomos kiállásokban igyekezett elősegíteni. Mindazonáltal az így felfrissült Marduknak is be kellett járnia a saját ugróiskoláját, és elvonatkoztatva attól, hogy rossznak tán egyik újkori lemezüket sem mondhatjuk, abban talán könnyen megegyezhetünk, hogy a Serpent’s Sermon az éra eddigi csúcsalkotása. Ennek okát egyszerű kifejteni, hiszen az igen változatos lemezen mindkét hagyomány érintkezik: egyfelől a basszer Devo olyan hangzást kevert ki a felvételnek, amely a szélvészgyors tekeréseket újfent régi fényében tünteti fel – nem is beszélve a hangsúlyos basszuskiállásokról, amelyből nincs sok, ám épp emiatt működnek igazán –, másfelől a komótos lassulások minden korábbinál fenyegetőbb atmoszférát teremtenek. Mortuus hangszíne is kellően változatos ahhoz, hogy irányítsa a hallgató figyelmét: acsarkodása talán sosem volt ennyire megrázóan földöntúli. Számomra külön élmény, hogy az egyébként sem vidám lemezen most kicsit háttérbe szorulhatott a háborús témaválasztás, viszont ahogy a borító puritán hatásossága is fémjelzi: a Marduk nem vállal többet annál, mint amit tud, azt viszont úgy csinálja, mint senki más.

NAGLFAR

Téras
(Century Media)
5/10

Az idén húszéves Naglfar az egyik utolsó olyan svéd black metal zenekar, amely a Dissection örökségét a leghitelesebben képes éltetni, hiszen az 1995-ben egy, a ’Storm of Light Bane-hez hasonlóan nagy hatású és minőségű lemezzel (Vittra) debütáló zenekar a lehető legközelebb szemlélhette a black metal ezen irányvonalának kialakulását. És lássuk be, tett is hozzá épp eleget, hiszen hiába a komótosabb hangvételű lemezkiadás, a Naglfar már az ezredforduló előtt is a színtér egyik legmegbízhatóbb bandájává nőtte ki magát. A baj csupán annyi, hogy ami eleinte még arról szólt, hogy az ember a jó lemezekért hallgatta a Century Media üdvöskéjét, az idővel leredukálódott jó dalokra, jelen esetben pedig jó témákra. A jelenleg is dobosproblémákkal küzdő banda (a szóban forgó albumot a Soilwork dobosa játszotta fel haveri alapon) ugyanis egy kicsit megfáradt az évek során. Írható ez annak is a számlájára, hogy egy idő után már nem nagyon tágítottak az általuk bejárt ösvény szélességén, viszont az egyes dalok sem bírnak már olyan elementáris erővel, mint korábban. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a Téras egy rossz lemez lenne: inkább csak a zenekar életművéhez képest szürkébb. Hiszen a nemzetközi színvonal tükrében a dallamok most is ütnek, a hangulat jelen esetben is megteremtődik, és a Naglfar most is arra koncentrál, amiben a legjobb (volt). A probléma csak annyi, hogy ezeket, az alkalmasint kicsúcsosodó jobb témákat nem fogják közre jobb dalok, vagy úgy általában az a tűz, ami meghatározta a formáció arculatát. Így pedig egy olyan lemezt kaptunk, ami főképp emlékeztet a zenekar érdemeire, semmint korhűen alátámasztaná azokat.

NIHILL

Verdonkermaan
(Hydra Head)
8/10

Bár a holland black metal eddig nem sok előadót adott a műfaj mainstream értelemben vett élvonalának (God Dethroned, Cirith Gorgor, na meg a befogadott Melechesh), a Nihill szélesebb körben való felfedezése ezen még sokat változtathat, hiszen az idén bezáró Hydra Head egyik utolsó foglalkoztatott zenekara az év egyik legjobb albumát írta meg. Az alapvetően noise-elemektől sem mentes, primitív black metalnak mindig megvan az a bája, hogy nyers és csiszolatlan természeténél fogva váltja ki a leginkább beszippantó hatást, ez pedig a Nihillnél még jó riffekkel is párosul. A Verdonkermaan legnagyobb erénye ugyanis az, hogy (ilyen dózisban) rég tapasztalt vehemenciával tartja fenn az ember figyelmét első hangtól az utolsóig, és mindez annak köszönhető, hogy olyan elemi gyűlölet szólal meg a csiszolatlanul disszonáns témákban, a közbeékelt zajokban, a visszhangzó sikolyokban, halálhörgésekben, nevetésekben, na meg az egymásba kapaszkodó, kaotikus gitártémákban, amire nagyon rég volt példa. Az ilyen formán értett minimalizmus egyértelműen szűk eszközhasználatot feltételez, viszont a felvétel ettől él igazán, ugyanis annyira dinamikus megszólalása van az egyes daloknak, hogy feltehetően egy koncerten is hasonló élmény lehet átélni mindazt a poklot, amit a Nihill zenéje szít. Így hát bátran mondhatjuk, hogy az eddigi két albumon kitapasztalt hangzásvilág mind arányait, mind hatását tekintve most kristályosodott ki a leginkább, ugyanis a Verdonkermaan egy tekintélyt parancsoló, morózus és kíméletlen black metal lemez lett: olyan, amit később is megelégedéssel vesz elő az ember, ha arra vágyik, hogy nyomorgassák a lelkét.

XASTHUR

Nightmares at Dawn
(Avantgarde)
N. P.

Két évvel ezelőtt az amerikai black metal színtér elég sokat veszített a Xasthur kidőlésével, hiszen az újkori Burzumként is említhető zenekart mozgató Malefic új utakat nyitott a depresszív hangzásvilág előtt azzal, hogy az amúgy is könnyen passzoló dark ambient megoldásokat drone-nal, zajjal (na meg dobozhangzással) vegyítette. Ettől függetlenül a Xasthur módfelett produktív életműve nem egy állandó csúcsteljesítményekből álló fennállást feltételez, viszont kétségtelen, hogy egyes időszakok és kísérletek (mint például a 2004 és 2007 között megjelent kiadványok) egy olyan „zenekart” tükröztek, amelyik elemi elkeseredettségből képes újdonságot hozzátenni egy amúgy is nagy hagyományú műfajhoz. A kulcsszó pedig itt a termékenység, hiszen két évvel a befejezést követően a legelfogultabb rajongók még kiegészíthetik a puzzle-t egy másfél órás gyűjteménnyel, amely kiadatlan, újragondolt és ritka felvételeket tartalmaz. A paraméterek így adottak: borzalmas megszólalás, hátborzongató – általában három hangból felépülő – billentyűtémák, kopogó lábdob, recsegő gitár, visszhangzó károgások. A Xasthur nagyjából ennyivel is körülírható, viszont az alábbi kiadvány valahogy mégis az arany középúton mutatja be Malefic ténykedését. Még úgy is, hogy a kiadó sajnálatos módon (vagy épp a dalszerző akarata szerint?) egyáltalán nem egyengette ki a felvételek hangzását, így 14 dal 14 módon hangzik fel. A kiadvány legizgalmasabb szerzeménye az A National Acrobat című Black Sabbath-átirat, amely teljesen elrugaszkodik az eredetitől, és mindezt úgy, hogy a sejtelmes alaptémát a lehető legszélsőségesebb módon halljuk egy zord zenei közegben felcsendülni, így ha másért nem is, egy laikusnak ezért a tíz percért érdemes adnia egy kört az alábbi lemeznek, ami feltehetően úgyis csak a legelvetemültebb gyűjtőknek okoz majd igazi örömet.