Ephel Duath – On Death and Cosmos

Tracklist:

01. Black Prism
02. Raqia
03. Stardust Rain

Hossz: 19:42

Megjelenés: 2012. Június 14.

Kiadó: Agonia Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Egy debüt, amit körülbelül senki sem hallgat, három egymáshoz képest váltakozó, de egybehangzóan magas teljesítményt felmutató nagylemez, kísérleti jazz turbékolása metállal (a remixeket most hagyjuk, és ezúttal a korai demók sem jók). Így lehetne összefoglalni az Ephel Duath, akarom mondani Davide Tiso munkásságát. Az olasz úriember, megunta a korábbi tagok pénz miatti nyígását, így ezen EP-t már nyíltan ő egymaga írta, de a felvételekhez azért sikerült neves tagokat  beszervezni. Karyn Crisis (Crisis), Steve DiGiorgio (ex-Death), Marco Minemann (ex-Necrophagist), és Davide: lássuk, mire képes egy ilyen felállás.

A „zenekar” sosem volt az „egyszer meghallgatod, egyből imádod” stílus: az mindig látszik elsőre is, hogy érdekes, meg különleges, de nem egyszerű, újra és újra pörgetni kell. Jelen kislemeznél kicsit egyszerűbb azért a helyzet, mint mondjuk az egyébként zseniális The Pain Necessary to Know esetén, de azért nem szabad könnyű menetre számítani – kérdés, hogy érdemes-e nekiállni. A korongot leginkább három kacsacsőrrel lehetne jellemezni a számok között, a vége felé mutatva. Az első szám ugyanis felteszi a kérdést, hogy volt-e értelme újraszervezni ismét a brigádot. Davide neje, Karyn kifejezetten rossz választás lett az énekes feladatkörének elvégzésére. A mélyről jövő hörgős stílusa egyszerűen nem illik a feszültségkeltő jazz futamok mellé, a hardcore-közeli vokálmegoldások sokkal jobban passzoltak a zenekarhoz, kár volt rajta változtatni. Maga a dal is teljesen eltűnik a zenekar árnyékában, semmi kiemelkedőt  nem mutat. A kiábrándultságot elkerülendő, szerencsére a következőkben drasztikusan javul a helyzet, a következő két dal zsinórban hozza a jobbnál jobb pillanatokat. A Raqia folyamatosan kibontott sötét hangulata, amelyet alkalmasint sludge-os örvénylések kísérnek, tökéletesen torkollik az album csúcs pillanatába, a záró Stardust Rainbe. Ebben a dalban már valamennyire együtt is tud működni  az énekeshölgyemény a zenével, bár igazából  bármit csinálhatna, annyira szépen építkezik Davide, hogy a felétől  a végéig abszolút zseniális, a legjobb Ephel Duath dalok közt kell ezentúl számon tartani.

Háromból kettő lenne a megfelelő értékelés a kislemeznek, de hát mivel nem ilyen oldalunk pontozási rendszere, egy hetes a korrekt pont. Az első kivételével jól összeszedettek, a zenekar életművébe tökéletesen elhelyezhetőek a dalok, és Karyn kivételével a vendégek is jól szerepelnek. Az, hogy teljességgel mire képes ez a formáció, kiderül a következő nagylemezen, bár nem okozna túl nagy meglepetést, ha addigra ismét új arcokkal találkoznánk a promóképeken.

7/10