2012. június 28.
Tracklist:
01. Black Prism
02. Raqia
03. Stardust Rain
Egy debüt, amit körülbelül senki sem hallgat, három egymáshoz képest váltakozó, de egybehangzóan magas teljesítményt felmutató nagylemez, kísérleti jazz turbékolása metállal (a remixeket most hagyjuk, és ezúttal a korai demók sem jók). Így lehetne összefoglalni az Ephel Duath, akarom mondani Davide Tiso munkásságát. Az olasz úriember, megunta a korábbi tagok pénz miatti nyígását, így ezen EP-t már nyíltan ő egymaga írta, de a felvételekhez azért sikerült neves tagokat beszervezni. Karyn Crisis (Crisis), Steve DiGiorgio (ex-Death), Marco Minemann (ex-Necrophagist), és Davide: lássuk, mire képes egy ilyen felállás.
A „zenekar” sosem volt az „egyszer meghallgatod, egyből imádod” stílus: az mindig látszik elsőre is, hogy érdekes, meg különleges, de nem egyszerű, újra és újra pörgetni kell. Jelen kislemeznél kicsit egyszerűbb azért a helyzet, mint mondjuk az egyébként zseniális The Pain Necessary to Know esetén, de azért nem szabad könnyű menetre számítani – kérdés, hogy érdemes-e nekiállni. A korongot leginkább három kacsacsőrrel lehetne jellemezni a számok között, a vége felé mutatva. Az első szám ugyanis felteszi a kérdést, hogy volt-e értelme újraszervezni ismét a brigádot. Davide neje, Karyn kifejezetten rossz választás lett az énekes feladatkörének elvégzésére. A mélyről jövő hörgős stílusa egyszerűen nem illik a feszültségkeltő jazz futamok mellé, a hardcore-közeli vokálmegoldások sokkal jobban passzoltak a zenekarhoz, kár volt rajta változtatni. Maga a dal is teljesen eltűnik a zenekar árnyékában, semmi kiemelkedőt nem mutat. A kiábrándultságot elkerülendő, szerencsére a következőkben drasztikusan javul a helyzet, a következő két dal zsinórban hozza a jobbnál jobb pillanatokat. A Raqia folyamatosan kibontott sötét hangulata, amelyet alkalmasint sludge-os örvénylések kísérnek, tökéletesen torkollik az album csúcs pillanatába, a záró Stardust Rainbe. Ebben a dalban már valamennyire együtt is tud működni az énekeshölgyemény a zenével, bár igazából bármit csinálhatna, annyira szépen építkezik Davide, hogy a felétől a végéig abszolút zseniális, a legjobb Ephel Duath dalok közt kell ezentúl számon tartani.
Háromból kettő lenne a megfelelő értékelés a kislemeznek, de hát mivel nem ilyen oldalunk pontozási rendszere, egy hetes a korrekt pont. Az első kivételével jól összeszedettek, a zenekar életművébe tökéletesen elhelyezhetőek a dalok, és Karyn kivételével a vendégek is jól szerepelnek. Az, hogy teljességgel mire képes ez a formáció, kiderül a következő nagylemezen, bár nem okozna túl nagy meglepetést, ha addigra ismét új arcokkal találkoznánk a promóképeken.
7/10
