Enter Shikari – A Flash Flood of Colour

Az albumot nyitó System / Meltdown kettőse lényegében egyetlen dalként kezelendő. Míg előbbi kiválóan megalapozza a hangulatot nem csak a számnak, de az egész lemeznek, addig a folytatásban zseniális módon kerül kibontásra a nóta maga. Lendületes, fogós szerzemény, emlékezetes és rendkívül szerethető gépbetéttel, ami nyilván cseppet sem meglepő módon végig hasonlóan erős és hatékony szerepet tölt be a lemezen. Ha Enter Shikari, akkor már rögtön az elején felhívnám mindenki figyelmét a dalszövegekre, amik majdhogynem még magánál a muzsikánál is fontosabb szerepet töltenek be, a kettőt egymás nélkül kezelni pedig majdhogynem indokolatlan és felesleges. A nyitány esetében azzal a szentimentális világképpel foglalkozik Rou, hogy vajon milyen is lenne, ha határok („Countries are just lines drawn in the sand”), és minden egyéb elidegenítő szegmens nélkül élhetnénk együtt ezen a bolygón.

Harmadikként egy viszonylag régi ismerőst, a klippes Sssnakepitet köszönthetjük, amiben a legnagyobb poén mindenképpen a „Yeah yeah We’re nice guys UNTIL WE’RE NOT” és az azt követő betonozós metal rész. Talán az ilyen, ehhez hasonló döbbenetes váltásokból (és úgy nagy általánosságban a brutálisabb részekből) alkalmaztak a srácok ezúttal szűkmarkúan a dalok többségében. Számomra legalábbis ez tűnt fel leginkább első hallásra, viszont többszöri nekifutást követően arra kellett rájönnöm, hogy egy sokkal egységesebb, átgondoltabb hatást kelt az album egésze, kevés kilengéssel. Persze ettől még nem nevezném egyenletesen erősnek a lemezt, hiszen hangszeres téren például nincsenek olyan kiemelkedő pillanatok mint korábban, sokkal inkább Rou és az általa vezérelt gépek kerülnek előtérbe legtöbbször. Míg korábban a legelső hangtól a legutolsóig óriási katarzisok követték egymást (Példáuál 16. dalként egy Ok, Time For Plan B-t kapni egy lemezen elég komoly sokk!), addig itt inkább „csak” szimplán fasza nóták jönnek szép sorban. Hiszen például ki az aki nemet tudna mondani a himnikus Search Partyra? Megtalálható benne minden, ami egy ES slágerhez csak kell. A finomkodó kezdést követően jön az ellenállhatatlan kórus, hogy egy röpke leállást követően ismét magasabb fordulatszámra kapcsolva, és egy igazi mocskos riffet elővezetve győzzön meg minden kétkedőt a banda. Mivel én nem vagyok a változások megrögzött ellenzője, így a kezdeti ellenérzéseim rövid időn belül erős szimpátiába váltottak át, amiben egyébként rettentő erős szerepe volt a szövegeknek, amik ismerete nélkül szinte garantált a vállrángatás és a meg nem értés. Erre nagyon jó példa az időközben szintén megfilmesített Arguing With Thermometers, amit több alkalommal (Például az A38-as koncerten, vagy a BBC Radio1 fellépésnek köszönhetően.) is megízlelhettünk már korábban. Én magam is kissé csalódott voltam első hallásra, de a dalszöveg itt is erősen felhúzza az egyébként teljesen korrekt dalt.

Félúton érkezik a balladisztikus Stalemate, ami nálam a tipikus sörért elmenős dal lenne, ha koncerten hallanám. A Gandhi Mate, Gandhi annak idején, amikor a megjelenés előtt kijött egyáltalán nem győzött meg, de ahogy az megjósolható volt, az albumon teljesen máshogy viselkedik egy ilyen szerzemény, azt pedig gondolom már szinte szükségtelen is külön kiemelni, hogy a szöveg újfent egy rendkívül hatásos húzóerő. A címadó tétel szerepét betöltő Warm Smiles Do Not Make You Welcome Here és a Pack of Thieves kettősét az „érdekes” kategóriába soroltam sokáig, de néhány hallgatás után egészen megbarátkoztam ezzel a kombóval is. Ugyan nem tartoznak a legmaradandóbb tételek közé, de mindkettőben van valami kis plusz, amitől mégis működőképes a dolog. Viszont a már címében is zseniális Hello Tyrannosaurus, Meet Tyrannicide mindenképp kiemelendő darab, talán az egyik legerősebb az albumon, aminek további soraiban szintén erőteljesen ajánlott elmerülni kicsit. Minden egyes dalban erős kritika, politikai töltet jelenik meg rengeteg okos gondolattal, metaforákkal, Zeitgeistos áthallásokkal. Aztán persze biztos vannak sokan, akiknek pont ez nem tetszik, vagy épp totálisan nem is érdeklik, de jelen esetben pont ez adja meg a sava borsát az egésznek mindamellett, hogy a mai napig az egyetlen olyan zenekar a Shikari, aminek zenéjében úgy jár kéz a kézben az elektronika és a rock, hogy az valóban példás. A KoRnnal ellentétben itt egyáltalán nem izzadtságszagú a dubstep és az egyéb elektronikai műfajok jelenléte. Igaz ami igaz, a metálosságból ezúttal kevesebbet kapunk, de még így sem beszélhetünk drasztikus változásokról. Az album záró tétele, a lassan kibontakozó Constellations egyfajta pozitív végszó, egy szép új világ reményének képe, ami talán nem is annyira elérhetetlen…

Első hallásra elmaradt a nagy varázslat és leginkább az fogalmazódott meg bennem, hogy eléggé Bravo kompatibilis lett a muzsika helyenként. Tapasztalt zenehallgatóként természetesen nem adtam fel az első kör után, de az igazat megvallva a nagy áttörés akkor történt, amikor a szövegeket is hozzáolvasva hallgattam végig az A Flash Flood of Colourt. Egészen biztos, hogy még egy párszor neki fogok esni a szövegkönyvnek, hiszen olyan szintű információmennyiség található benne (ami azért némi utánajárást is igényel helyenként), hogy az nem csak élmény- de ritkaságszámba is megy manapság. Én nem érzem kevésnek ezt a játékidőt cseppet sem, aki viszont kevesli a 42 percet, annak ott az iTunes Deluxe Edition, rajta bónuszként két Sssnakepit remix, illetve a két korábbi megasláger, a Destabilise és a Quelle Surprise, csak hogy mindenki elégedetten dőlhessen hátra.
Habár számomra továbbra is az első két album a nagy favorit, a szóban forgó dalcsokor sem vallott szégyent cseppet sem, adott hangulattól függően változik a pontszám is +/-  1. Nyilván szükségeltetik egy nagy adag nyitottság a befogadására, de egészen biztos vagyok benne, hogy az esetlegesen gyengébben muzsikáló dalok élőben ugyanúgy aratni fognak mint a régi slágerek! Aki eddig sem szimpatizált a csapattal, nem feltétlenül ezzel a művel fog rajongóvá válni, mert bár valamelyest befogadhatóbb lett ugyan a zene egésze, ez a legtöbb ember számára még így is egy borzalmas nagy katyvasz. Nekem legalábbis ez a tapasztalatom. Aki pedig Shikari szimpatizánsként érzi úgy, hogy valami nem stimmel, szerintem bátran próbálkozzon még az albummal, miközben kéretik nem elfelejteni a mondanivaló jelentőségét sem! A brit kvartett továbbra is egy rendkívül különleges szelete, kiemelkedő ékessége napjaink zenei palettájának, azt pedig őszintén remélem, hogy a jövőben nem fog még inkább az elektronika irányába tolódni a korábban olyan szépen fenntartott egyensúly.

8/10