Engel – Absolute Design

Mint azt sokan tudhatjátok, az In Flames 2005-ben ráunt a folyamatos lemezgyártásra (ami persze megnyilvánul a teljesítményükben is, de ez a cikk most nem Andersék mélyrepülését taglalja), ezért az énekes Anders Fridén (aki mellesleg a híres-hírhedt Daniel Bergstranddal karöltve elvállalta jelen korong stúdiós végfok-tekergetéseit), valamint az anyazenekar hajdani gitárosa, Niclas Engelin megalapították Passenger néven a saját kis indusztriálba hajló, elsősorban nu metal/modern rock projektjüket, melynek hallatán több hallgató számára nyilvánvalóvá vált a Soundtrack To Your Escape kísérletezős vénájának miértje is.

Ám az anyazenekar oldalhajtása az In Reverse című nóta szajkózása mellett nem maradt annyiban, Niclas bácsi újra kedvet kapott a zenéléshez, így összetoborozta haveri köréből egy illusztris névsor képében (hajdani Evergrey, Lord Belial és The Crown tagokkal) az Engel tagságát, majd a 2007-es év egyik legnagyobb promóciós fogásával igyekezett elhitetni a birkaként kezelt zenehallgató közönséggel, hogy a göteburgi death metal már csak modernizált köntösben lehet fogós. S ha ezen mondat hallatán fennakad a tekinteted, az nem ok nélkül van; ha már itt tartunk, szerintem az Engel-féle modern csodák hallatára áll össze idén az At The Gates pár koncert erejéig, hogy mit a Tompáék által lefektetett gyökerekre rákent az elmúlt évtized, azon gyalázatot egyszer s mindenkorra lemossák – de ez csak személyes megjegyzés volt, lássuk, mitől is különleges az Absolute Design címre keresztelt debütalbum.

A 12 szerzeményt felmutató dalcsokor sajátos megközelítésben viszi véghez a ‘Soundtrack és Come Clarity albumpáros rideg és zord hangvételének-, az indusztriális effekteknek-, valamint a Passenger hozományaként egy csipetnyi nu metal/metalcore elegynek szintézisét, mely már első hallásra is eladhatónak tűnik. Azonban ez mit sem érne Mangan Klabvorn énekes nélkül, aki ha eddig ismeretlen is volt nemzetközi viszonylatban, azt csak és kizárólag a gyengus és erőltetett ordításának köszönheti, mert a srác tisztán énekelt refrénjei tényleg maradandóak, és minden szerzemény középpontját alkotják – sőt, jobbára ez a zenekar legnagyobb erőssége. A lemezt indító In Splendour már előrevetíti a ‘Design fontosabb támpontjait: egyrészt a jellegzetes svéd gitártémák nem tudnak a megfelelő módon kibontakozni ilyen lefojtott, modernizált köpenyben, másrészt az idegesítő cinhangzás már ekkor kikezdi az ember hallójáratait. Mindettől függetlenül a középtempós tétel sodró refrénje tényleg csillagos ötös, csak ez kevés a boldogsághoz. A Casket Closing egy az egyben megfelel egy b-oldalas Soundtrack nótának, a verzékben pedig egy cseppnyi neogótikus hangjátékot fedezhetünk fel; mindenesetre az erőteljes refrén újfent kompenzálja a dal egyenletlenségeit. A Next Closed Door egyértelműen a debütalbum slágere, ehhez kétség sem férhet: kiegyensúlyozott, erőteljes kompozícióval van dolgunk, amiből még elférhetne néhány.

A Hurricane Season talán a korong legerőletett nótája, arról nem is beszélve, hogy mind a gitártémák-, mind az énekdallamok terén igencsak erős Come Clarity-vel kapcsolatos déja vu érzések bukkannak fel. A Propaganda az itt szereplő nóták között a legöregebb; thrashbe illő, samplergazdag felpörgetései a refrén megérkezéséig tökéletesen hatnak, azonban újfent a ‘Clarityről ismerős témákkal van dolgunk. Ugyanez a hangulatbeli azonosság jellemző a The Paraclete minden pillanatára is, melyben a hangsúlyosnak szánt, ám hangsúlytalan akusztikus témák kiölik a dal sodrását, a keserédes – és ismét élvezhető – refréntől függetlenül. Thrashes felpörgetések, és kissé erőtlen felvezető gitártémák jellemzik a Scythet, melyben újfent mentsvár-funkciót tölt be az andalító refrén. Balladisztikus hangvétellel találkozhatunk a Descend által képviselt közel öt percben, melyből ismét hiányzik valamilyen szikra; ami persze lehet hogy jelen van, de mégsem kap elegendő teret. A lehető legiparibb, már-már diszkós témák uralják a Trial & Errort, amiben végre pezseg az életerő; újabb ütős pillanatot jegyezhetünk fel. Az In Flames munkássága felé kacsintgat az I’m The One, különösen a Colony/Clayman hangzásvilág felé, több-kevesebb sikerrel, bár a refrén alatti billentyűharmónia igencsak dob valamit az összképen. Újabb ipari kísérletek uralkodnak a Calling Outban, ami érdekes elegyet képez a Nevermore-ra emlékeztető gitárszólókkal, azonban a samplerek ismét döntő túlsúlyt képviselnek, az emelkedett hangvételű refrénnel egyetemben. A Seven Ends pillanataiban érződik, hogy a srácok valami fajsúlyos lezárást szerettek volna adni első teljes dalcsokruknak, azonban a témahalmozás sajnos újfent kimerül a XXI. századi In Flames témák újraértelmezésében-, és hasznosításában.

Összességében az Engel debütalbumán még lett volna mit csiszolni mind a hangzás, mind a teljesítmény tükrében; s noha kétségtelen, hogy az album rendelkezik fogós pillanatokkal, ám a közreműködő zenészek ennél többre is képesek lennének, s ezáltal az Engel is elsüllyed a számtalan hasonszőrű, modernnek titulált zenekarok végeláthatatlan tengerében. Én nem az újítást ellenzem, hanem a szükséges színvonalat és zenei érettséget hiányolom, hiszen a változásnak természetes módon kell végbemennie, és nem a jelen esetben is fennálló zenei erőszakkal. Akiknek szüksége van egy hiánypótló, „mindegy-milyen-csak-szóljon” svéd albumra az új In Flames korong várása közben, azok tehetnek egy próbát. Az esetleges cinikus hangvétel pedig csak azt tükrözi, hogy mennyire sajnálom a végeredmény kifogásolhatóságát.

Külcsín és Design: 10/8. (vektorok mindenek felett)
Hangzás: 10/7. (lett volna még mit csiszolni)
Teljesítmény: 10/6,5. (ezen szintén)
Dalszövegek: 10/7. (érhető, de nem túl komplikált)

10/7,125.