Emmure – Goodbye to the Gallows

Az Emmure tagjai 2003-ban találtak egymásra az interneten keresztül. Egy 2006-os EP-t követően, a Goodbye to the Gallows a banda debüt lemeze.

A nyitó dal, a Ticket for the paralyzer nem más mint egy egyperces breakdown, intro gyanánt, ami tökéletesen felkészít az előttünk álló fél órára. Metal, hardcore, 2-steps, mindez rendkívül zaklatott előadásmódban, és a Meshuggah által befecskendezett betegséggel megspékelve. A mélyrehangolt gitárok nagyon vastagon megdörrennek. Nem hiába Zeuss volt a producer. Technikás dobossal (Joe Lionetti) a hátuk mögött, helyenként kissé kaotikus dalszerkezettel operálnak. Mindezek mellé Frank Palmeri éneke már nem meglepő, hogy az atomhörgés, hisztérikus károgás skálán mozog, illetve néha kilép szövegmondásba. Tényleg kitűnően teszi a dolgát, nincs is szükség többre, másra. A 10 signs you should leave minden elemében tökéletes. Igazi húzónóta, gondolom nem véletlen, hogy klip is készült hozzá. A szövege igazi szerelmes téma, néhol már-már humoros (inkább gúnyos) mellékízzel. Tovább dübörög a love a When keeping it real goes wrong képében. Az “i tried my best to forgive and forget you” résztől teljesen átmegy sick-metalba a szám. Frank hanghordozása, majd a szám végéig kitartó felelgetős téma egyszerűen mocskos beteg. Kedvenc rész az albumról.

Ezek után üdítően hat a Rusted over wet dreams nyugodt kezdése, spoken words-el a háttérben. De ez csak a látszat… Habár tartja a dal a slágeres feeling-et, de mindez csupán felvezetése egy agyahagyott elmebeteg befejezésnek. Amúgy mindenképpen a lemez egyik legfogósabb, legmegragadóbb témáit sorakoztatja fel a dal. Már az ötödik számnál tartunk (You got a henna tattoo that said forever) amikor előbukkan egy kis tiszta ének, ami megint csak a beteg vonalat erősíti a lemezen. Kapunk egy 2 perces pihenőt a srácoktól a Travis Bickle alatt, ami egy instrumentális tétel, szívdobogással, lélegzéssel, búgással. Valahogy ez is beteg. Bár érzésem szerint vehették volna valamivel rövidebbre is a dolgot. Mert igazából az ezt követő Sleeping Princess in Devil’s Castle nem üt akkorát, amekkorát kellene, hisz a berobbanás helyett rendkívül lassan indul be a dal, ami egyébként engem a régi Killswitch-re emlékeztet, főleg az ének tekintetében. Pihenős szám, remek refrénnel megtámogatva. Egy kicsit itt már fel-felsejlik az emberben, mintha ugyanazok a témák jönnének egymás után, ami javarészt ugye annak köszönhető, hogy majdnem minden egyes szám egy nagy epikus breakdown. :) Igazából nincs is nekem ezzel komolyabb bajom, mert tényleg remek dalokat pakoltak össze Emmure-ék, de azért meg kell hagyni a lemez végén szereplő számok már egyre inkább hasonlítanak egymáshoz. Az utolsó két tétel átfordul teljes negatívba a szövegvilág tekintetében, abszolút szuicid téma.
When everything goes wrong, take the easy way out – az abszolút öngyilkos szám, ami 1:30-tól egy megabelassult, már már Neurosis-t megidéző véggel zárja a lemezt. Gyilkos.

Meglehet, nem a legeredetibb a zene, és nem is a változatosságával fog bevonulni a történelembe, de van benne valami, ami iszonyatosan meg tudja fogni az embert. Jó, hogy nem húzzák sokáig a dolgot, így igazából nyugodt szívvel bármikor újra elő lehet venni, bár az biztos, hogy sötét hangulata végett nem egy laza hétvégi sétában lesz részünk. De nem is baj, én szeretem az ilyen komor kirándulásokat a bitófákhoz…
8/10 (és csak remélni tudom, hogy a folytatás még jobb lesz!)