Emmure – Etermal Enemies

Tracklist:

01. Bring A Gun To School
02. Nemesis
03. N.I.A. (News In Arizona)
04. The Hang Up
05. A Gift A Curse
06. E
07. Like Lamotta
08. Free Publicity
09. Most Hated
10. Grave Markings
11. Hitomi's Shinobi
12. Rat King
13. Girls Don't Like Boys, Girls Like 40's And Blunts
14. New Age Rambler
15. We Were Just Kids

Műfaj: Beatdown/deathcore/metalcore

Támpont: The Acacia Strain, The Great Commission, Bury Your Dead

Hossz: 44:55

Megjelenés: 2014. április 15.

Kiadó: Victory Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Kevés baljóslatúbb dolog van annál, ha egy zenekar tagjai (vagy csak egyikük) egy lemez megjelenése előtt nekiáll direkt polgárpukkasztósdit játszani. Ez annak a jele, hogy egy banda - vagy sokkal inkább egy megalomán frontember - kifogyott az ötletekből azt illetően, hogy hogyan tartsa magát szem előtt. És ilyenkor jön az a játék, hogy ki tud minél nagyobb baromságokat összehordani lehetőleg minél nagyobb nyilvánosság előtt. Jó, azért Palmieri messze nem mondott olyan blőségeket, mint a jó öreg Fronz, vagy Ronnie Radke, de azért ő is kitett magáért (mondjuk ez már várható volt, amióta a Felony-n elkezdte a The Acacia Strain ellen folytatott beefet/gyp-harcot). De ez akkor is baljós jel. Főleg azok után, hogy az előző két lemezen tényleg fejlődést mutattak.

Mondjuk nyilván nem a nyilatkozatok alapján kell megítélni az Eternal Enemiest, de ismerve az Emmure-t, érezhető volt, hogy nem a progresszivitás irányába fognak továbblépni. Ez itt most be is bizonyosodott, sőt, az Eternal Enemiesre nyugodt szívvel mondhatjuk azt, hogy visszalépés. Pedig nem indul rosszul az anyag, A Bring A Gun To School még ha kellően primitív is, el tudja magát adni (ha nem figyelünk oda a szövegre).  A Nemesis és az N.I.A. sem rosszak, még úgy sem, hogy előbbinek a főtémája eléggé hajaz a Mastodon egyik slágerére. De a csúcspont az ezek utáni kettős, a The Hang Up és az A Gift A Curse kettőse. Ezek azok, amikben sikerül leszállni a legvastagabb húrról legalább két breakdown erejéig, de a felépítése is még ezeknek a legésszerűbb, előzőben jól hozzák fel a végén a sátános breakdownt, utóbbiban meg végig egész jó dallamok vannak (kicsit még a Darkest Hour is felsejlik), és mindkettőben a vijjogtatós részek a csúcs (talán pont azért, mert ez különül el a legjobban a háromnegyed órás breakdownmasszától, de ez korábban is így volt). Innentől kezdve azonban teljesen unalmas és érdektelen lesz az anyag, és bár vannak még itt jobb pillanatok, ezek teljesen eltűnnek, mert minden ötödik többször hallott breakdownra jut egy ilyen. És akkor vannak még az olyan fejfogós dolgok, mint az E-ben a scratchelés, ami a 2000-es évek elejét idézi fel.

De eleve az egész anyagon fellelhető egy rakás nu metal hatás is (amellett, hogy a Stray From The Path új iránya is erőteljesen felidéződik, plusz vannak olyan részek, amik mintha a Life Is Peachyről maradtak volna le, konkrétan a The Hang Up eleje), és bizony a frontember hozzáállása is eléggé Fred Durstre hajaz (már csak a baseball-sapkát kellene megfordítani, meg kölcsönkérni pár melegítőt). Így érünk el a szövegekhez, és a fejfogós pillanatok végeláthatatlan sorához. A Like Lamottában elhangzik az a sor, hogy “Just be yourself kid, the rest will fall into place”, és ezzel le is írtam a  a legintelligensebb dolgot a lemezen, igazi parádét lehetne írni a hülyeségekről, amik elhagyják hősünk száját, kezdve az olyan ellentmondásoktól, mint a “Nem szeretsz, te kurva.” (Girls don’t like boys…, mondjuk a Drug Dealer Friend gagyiját nem éri el)-“Nem szeretsz, hát ez van.” (We Were Just Kids) és a “Leszarom, ki mit gondol rólam” (Most Hated)-“Nem szarom le mit csinálsz, ha utálkozol, szétverlek.” (Free Publicity) ellentmondásoktól az idei év talán legnagyobb árnyékra vetődéséig van itt minden, ami szem-szájnak ingere, és bár nem vagyok pszichológus, de biztos vagyok benne, hogy egy ámokfutónak nem az fut át a fejében, mint ami a Bring A Gun To Schoolban le van írva. De el kell keserítenem mindenkit, abban a kategóriában, ahol Frankie indulni akart, nem sikerült aranyérmet nyernie, a Radke-féle szövegek még mindig szarabbak.

Akit azonban még így is ki lehet emelni a produkcióból, az a dobos Mark Castillo. A volt BTBAM és Bury Your Dead tag mindent megtesz azért, hogy a lehetőségekhez képest változatos tempókat hozzon a lemezre, és ha másért nem is, az ő játékáért simán megéri meghallgatni az Eternal Enemiest. Egyedül azonban elég nehéz dolga van, a húros szekció nem hoz semmi olyat, amit eddig nem hallottunk tőlük, énekfronton pedig ugyanez a helyzet, bár meg kell jegyezni, hogy amíg Frank közbedumálásainak régen komoly hatása volt, itt már túlhasznált köpködésnek tűnik. Pedig a Rat Kingben az a hőn áhított begyorsulás is megvan, még ha csak pár másodpercre is, de ez is csak egy kitüremkedő darab a roncshalmazból. Mert bár vannak pozitívumai az anyagnak, összességében csak hatalmas lufi lett, és a lehető legjobbat akkor tennék vele a srácok, ha bejelentenék, hogy csak egy rossz vicc volt, mert annak viszont tökéletes. 3/10