Emery – We Do What We Want

Tracklist:

1. The Cheval Glass
2. Scissors
3. The Anchors
4. The Curse of Perfect Days
5. You Wanted It
6. I'm Not Here For Rage I'm Here For Revenge
7. Daddy's Little Peach
8. Addicted to Bad Decisions
9. I Never Got to See the West Coast
10. Fix Me

Hossz: 39:49

Megjelenés: 2011. március 29.

Kiadó: Tooth&Nail / Solid State Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Kevés bandáról mondható el, hogy 10 éve töretlenül űzi az ipart, azonban a dél-karolinai Emery tagjai erre tették fel az életüket. A zeneművészeti egyetem elvégzése után 7 jóbarát megírta a The Weak's End-et, ami műfajának egyik legjobb alkotása lett; az újvonalas emo hatások, a két kitűnő vokalista által szolgáltatott slágerparádé és a szívbemarkoló dalok tették 2004 top lemezévé. Az ezután megjelenő albumok hullámzó színvonaluk ellenére is tudtak egy olyan pluszt nyújtani, amiért érdemes volt várni egy-egy újabb alkotásra, még annak ellenére is, hogy az I'm Only A Man-en elkezdett, kissé erőltetett pop-rockos hatások levedlése nem igen akaródzott nekik. Azonban a bagázs létszáma szép lassan négyre csökkent, és az előzetes dalok, valamint az albumcím azt sejtette, hogy most tényleg egy olyan Emery-t hallhatunk, akik nem félnek az árral szemben úszni, ha az önmegvalósításról van szó.

Ez persze nem feltétlen jelent jót. Bár majdnem minden album előtt kaptunk olyan ígéreteket, miszerint most tényleg bekeményítenek, azonban ezek rendszerint csak üres marketingfogásnak bizonyultak. Viszont kiadójuk, a Tooth&Nail Records, az ígéretek alátámasztásaként a We Do What We Want megjelenése előtt olyan lépésre szánta el magát, amely sokakat meglepett: “áthelyezték” a bandát a metálközpontú nagytestvér, a Solid State rosterjébe. A döntésnek persze marketing okai is voltak, azonban így már biztossá vált, hogy ez a lemez más lesz, mint amit tőlük megszokhattunk.

Ennek bizonyításaként rögtön a lemez elején kapunk két olyan számot, aminek hallatán egy metalcore rajongó hónalja is erősen bepállik: a dobos nem rest a duplázót taposni, a gitárosok tekernek és Toby Morrell is többet ordít hat perc alatt, mint az eddigi pályafutásuk során összesen. A Scissors – kissé sablonosra sikerült – nyitása után már-már azon gondolkodik az ember, hogy ezek a srácok tényleg komolyan gondoltak minden egyes szót a lemezt illetően. Aztán jobban belemerülve rájövünk, hogy csak a The Question-ön abbahagyott, és az In Shallow Seas…-en visszahozott keményebb riffeket próbálják színesíteni metalcore-os betétekkel, és üvöltésekkel, egész változatos módon. Ennek köszönhetően viszonylag lendületesen pörög a lemez, egészen a nyolcas Addicted To Bad Decisionig, ami után sikeresen leül az egész a két akusztikus számnak köszönhetően (bár szerintük tökéletesen beleillik a WDWWW hangulatába). A hangszeres téren történt változások tehát kézzel foghatóak, egy olyan dolog mellett azonban nem tudok elmenni, ami három lemez óta egy idegesítő kis apróság, de mégis sokat ront az élvezeti értéken: a csörgődob állandó használata. A legkeményebb és legélvezetesebb részeket tudja megölni az, hogy Dave Powell dobos szerint egy üvöltés igazi ereje abban van, hogy a háttérben a hároméves gyerekek közt sikert arató csörgődobját üti. Pedig az előző lemezen már-már úgy tűnt, hogy neki is feltűnt, mennyire ciki és lehangoló egy-egy keményebbnek készült breakdown közben dobcincogást hallgatni.

A másik fontos változás vokál téren történt, ugyanis Devin Shelton, a banda egyik fő dalszerzője és vokalistája bizonytalan időre otthagyta az Emery-t, így a dallamos és az üvöltős részeket is – nagyon kevés kivételtől eltekintve – Toby Morell hozza. Nem tudom, hogy ennek köszönhető-e, mindenesetre az énektémák nem sikerültek a legjobbra, mondhatni az egyik leggyengébb lemezt ebben a tekintetben. Egyszerűen nem ülnek a dallamok, kicsit kesze-kuszák és unalmasak, ami meglepő, hiszen ha más nem is, az énektémák minden albumot elvittek a hátukon. Kicsit olyan érzésem van, hogy annyira koncentráltak arra a srácok, hogy zeneileg változatos lemezt tegyenek össze, hogy elfelejtették mitől is lett igazán sikeres a banda, ez pedig több, mint lehangoló.

Csalódás? Igen, számomra mindenképp. Eddig minden lemezük minden pillanata elsőre belém égett, ez viszont még így pár nap elteltével se akar leülepedni, de nagy valószínűséggel nem is fog. A zenei újítások nem elegek ahhoz, hogy bátran emlegessem a kedvenceim közt az albumot, pedig még így is műfajának egyik legjobb bandája az Emery. Ha ez az igazi arcuk, akkor én kérem vissza a kicsit lagymatagabb, de slágeresebb énjüket. Élőben persze iszonyat jók a srácok, így nagy valószínűséggel az első sorban csápolnék az új dalokra, amíg belül a The Weak’s End-es időket siratnám. Talán ők az egyetlen olyan banda, akiket egy gyengébben sikerült album után is ugyanúgy tudok szeretni, mint előtte, hiszen bizonyítottak már eleget ahhoz, hogy a jövőre vonatkozó reményeimet bátran vessem beléjük.

6,5/10