Embers – The Gods Are Traitors

A BPRNR új üdvöskéje, az 1998 óta aktív – s eleinte projektnek indult – szombathelyi Embers vérverejtékezések sorozata után végre megjelentette harmadik, egyben eddigi legjobb nagylemezét, melyre nyugodtan kijelenthetem: megérte várni.

Petrovics Szilárd és barátai eddigi kiadványaikon nem voltak képesek igazán lebilincselni a figyelmem, persze ez lehet hogy csak az én hibám, mindenesetre hiányoltam az igazán fogós témákat, az ütős dallamokat, valamint a vokállal is képtelen voltam megbarátkozni. Jelentem, az utóbbi három év a csendes alkotás jegyében telt el, s a fenti hibákat egytől-egyig orvosolták a zenekar tagjai. A srácok saját bevallásuk szerint ötvözik a hardcore pozitív mentalitását a metal kemény hangzásával, melyből a szkeptikus zenehallgató egyből metalcore címkével látja el a nyugati kvintettet, ám ebbe a hibába ne essünk bele!

Az Embers zenéjét inkább a hardcore hatásokkal tűzdelt metal címszóval illethetnénk, melyet az agresszív dobjáték (Gyuszi szétverhetett vagy öt különböző dobcájgot, mire felvették a lemezt, hehe!), és a morcos (néhol kifejezetten thrashes) riffek emelnek ki a primitív szaggatásokban gazdag, szürke divathullámból; függetlenül attól, hogy az itt halható gitármelódiák is erős svéd hatásokról tesznek tanúbizonyságot. A hangzás keményedésével párhuzamosan – mint azt fentebb említettem – zenei fejlődéssel is szembesülhetünk, hiszen unalmas pillanattal nem szolgál az alig hosszabb, mint fél órás korong, ami ilyen korong esetén pont ideális játékidő. A lehengerlő intenzitás megnyilvánul már a nyitó The Gods Are Traitorsnál is; ahol a garázshangzású riffelésből burjánzó neoklasszikus virga (Varga ‘Pici’ Zoltán jóvoltából) növi ki magát, mely vezérfonalul szolgál nemcsak a dallamvezetésnek, hanem a tétel lineáris témakibontakozásának is. Már ebben a szerzeményben is találkozunk leállásokkal, ám a zenekar tagjai nem elcsépelt breakdownokkal kedveskednek a hallgató számára, hanem igyekeznek szintesíteni a monoton tördeléseket a helyenként közbeiktatott gitárharmóniákkal és dallamfűzérekkel egyaránt.

A fentebb említett zenei megoldások minden tételben megjelennek, ebből kifolyólag kissé kiszámíthatóvá válik a lemez többszöri meghallgatás után, ám a ragadós gitártémák többnyire kompenzálják ezt. A Within My Soul alapjául egy svéd hatású ikergitáros melódia szolgál, a refrénben pedig Andy segít be a The Idoruból. Talán itt kell megjegyeznem, hogy Szabolcs hangja is szerethetőbbé vált, s habár nem használja olyan színesen ordító hangszínét, mint Adam Jackson (Twelve Tribes), azért meg lehet szokni, és az eddigi kiadványok ismeretében üdítően hat ez a fejlődés… Legalábbis számomra mindenképp.

Az Empathy Is Killed vastag középtempón, emelkedett gitártémákkal operál, s habár becsúszik a riffek közé egy As I Lay Dying tématranszformáció is, ettől függetlenül ez a tétel sem hibádzik. A The Shine Of Hate agresszív nyitányában még blastbeat tempót is köszönthetünk, ám a refrént felvezető örvénylő riffek sodorják a tételt, ami egy (/több) újabb, nagyívű dallammá bontakozik ki. Ezt követi a lemez csúcspontja, a The Mission Is Murder; a pusztító, és fogós riffekkel felvértezett szerzemény biztosan koncertkedvenc lesz (ez persze több új dalról is elmondható), és ha pár év múlva kérdeznek tőlem az Embers kapcsán, biztosan ezt a dalt fogom ajánlani.

A We Are The Weapon újfent feszes, és elsőre ragadós gitártémákkal operál, melyeket egyensúlyoznak a hatalmas leállások, és az izgalmas tempóváltások. Iron és Farki, a két gitáros tényleg csúcsteljesítményt produkál a lemezen, és ketten hatalmas egységgé avanzsálják az Embers muzsikáját, ám ez nem kisebbíti a többiek érdemeit. A Choose Your Enemy! kapcsán semmi újjal nem szolgálhatok, mint amiket fentebb leírtam. Talán ez a lemez legnagyobb hibája, hogy összességében a lemez nem elég változatos, ettől függetlenül ez a tétel sem szinten aluli, csak épp hallhattunk hasonlót korábbiakban is. A záró – ismét zajokkal nyitó – Broken Hopes, Broken Lives már csordavokálokkal tarkítja az eddigi összhatást, a Penalty Kickes srácok odateszik a maguk bársonyos és érzéki hangját, de ebben a tételben hallható a legtöbb szaggatások is; pont jó lezárás ahhoz, hogy újrakezdjem a lemezt.

„Parázs, mint fény a szürke és közömbös világban és a pénzorientált, érzéketlen, embergyűlülő társadalomban.” Szép gondolat, mely visszatükröződik a dalszövegek mélységében is; Szilárd ismételten jó témákat választott, és az eszmefuttatásai is helyénvalók, bár néhol a sorok között nincs elegendő összetartás, valamint objektíven is be kell látni: hallgatás alapján az acsarkodásból nehéz kihallani a dalszövegeket, úgyhogy hallgatás közben tessék bújni a – nem túl impozáns – bookletet! A Bakery-ben kreált hangzás pedig nagyon mocskos lett, egy cseppet talán tompa is, ám maximálisan élvezhető.

A lemeznek éppúgy vannak előnyei, mint hátrányai, ám én mégis bizalmat szavazok nekik, mert nagyon kellemes csalódás volt a „The Gods Are Traitors”, és még biztos, hogy sokszor előveszem, mert szerethető és igényes produktum. Érzek a csapatban potenciált, remélem, a következő lemezen sikerül kijavítani az apróbb hibákat. Szerintem menni fog, ha újabb három év árán, akkor újabb három év árán.

10/8,5.