Emarosa – Emarosa

Tracklist:

1. A Toast to the Future Kids!
2. Pretend.Relive.Regret
3. Share the Sunshine Young Blood
4. Truth Hurts While Laying on Your Back
5. Live It. Love It. Lust It
6. The Game Played Right
7. Broken vs. the Way We Were Born
8. I Still Feel Her Pt. 4
9. The Weight of Love Blinds Eyes
10. We Are Life

Hossz: 38:06

Kiadó: Rise

Webcím: Ugrás a weboldalra

Jonny Craignél kevés megosztóbb egyén van a rockzenében. Rengetegen imádják a stíluson belül egyedi hangját, amit valóban ügyesen használ, elvégre gyakorlatilag r&b dallamokat énekel rá emocore zenére, és ilyet tényleg ritkán hallani, az meg külön öröm, hogy a dolog működik is. Viszont utálói száma sem kevés, hiszen anno a Dance Gavin Dance-ből történő távozása nem kis port kavart, drogproblémáival és személyiségével nem csak a zenekar tagjaiból váltott ki ellenszenvet – emellett Chinohoz hasonlóan őt is érik azok a vádak, hogy nem használja túl változatosan a hangját. És hogy miért kezdek egy Emarosa kritikát Jonny Craiggel? Mert 2010-ben gyakorlatilag róla szól a zenekar.

Persze az Emarosa már Craig előtt is létezett, sőt, kiadtak egy olyan EP-t, ami még a Craiggel szimpatizálók szerint is remek lett, de az igazi felfutás a tavalyelőtti Relativity-vel jött, eddigre alakult ki a zenekar immár jelegzetesnek mondható dallamvilága, amivel Jonny r&b-s technikája remekül harmonizál. Arról van szó, hogy a mostanság roppant divatos emocore-irányzatból kiszedték a durvább, metalcore-os elemeket, üvöltés sincsen, csupán egy szenvedélyesen, és ha kell, finoman éneklő hang, valamint középtempó környéki, merengős, érzelmes dalok. A Relativity ezzel a recepttel nagyot kaszált, így aztán a self-titled albumra semmit sem változtattak: gyakorlatilag egy folytatás lett az előző koronghoz.

Újdonságot tehát nem csak a zene alapkoncepciója, de a lemez tartalma, minősége kapcsán sem lehet elmondani: dalok terén picit gyengébb, hangulatilag ugyanúgy egységes, mint elődje, Jonny se változott semmiben sem, és ismét nehéz megkülönböztetni egymástól a számokat, hiszen ugyanazt a tempót közelítik meg alulról, illetve felülről, és a dallamvilág terén se nagyon kísérleteznek. Ugyan mindegyik tételben van valami apró ötlet, egy riff, egy hajlítás, egy dallam, ami emlékezetessé tudja tenni azt, ezt a lemezt igazából a fiatalok szintjén drámainak számító hangulat, az érzelmes szövegek, és az ezekkel együtt szinte mindig megjelenő giccs működteti: ahogy Craig torkaszakadtából leénekli a tinilányok szemeiről a könnyeket a Broken vs. the Way We Were Bornban, vagy ahogy az I Still Feel Her negyedik részében már ki is ereszti egy-két üvöltésre a hangját, hogy az szétrobbantsa a fogós refrénre épülő szerzeményt. A tíz dalban pont elég ötletet gyűjtöttek össze az amúgy remek zenészek ahhoz, hogy ne csak róla szóljon az album, de nélküle nem tudom, működne-e ennyire a zene összképe.

Ugyanakkor az album fő hátulütője is ő, hiszen ez az r&b-s technika ebben a formában egyszer még egyedi, és élvezetes, többszöri hallgatásnál viszont már nagyon monoton tud lenni annak, aki nem éli egyből a dalokat sorról sorra – még szerencse, hogy az Emarosa már rég kialakított egy olyan, többnyire persze tinédzserekből álló rajongótábort, akiknél ez nem merül fel problémaként, hiszen már rég megvette őket az érzelemgazdag (amúgy néhol kissé primitív, lásd Live it. Love it. Lust it.) szövegvilág, és a szívfacsaró, egyre csak ki-, és kirobbanó énektémák. Hogy ezek után kiknek ajánlanám? Azoknak, akik nem akarják, hogy szétrobbanjanak belül, de azért vágynának egy Richter-skálán talán mérhető lelki földrengésre, és azoknak, akik hallani akarnak végre valami teljesen igényes, és szinte hibátlan, ám még mindig „tini” jelzővel illethető zenét. Vagy 2010-ben egy jó emocore lemezt.

8/10

(a bevezetőben lévő “soulful” jelző ne tévesszen meg senkit sem, csak Craig r&b-s/soulos stílusa miatt bátorkodtam félkomolyan használni, a hangszeres részben természetesen nulla soul van)