Elveszett Lemezek #7: Remembering Never

Nem sikerült épp a legpozitívabbra az újabb metalcore kedvenc felvezetése, de a Remembering Never annyira talán nem is elfeledett zenekar, hiszen a Ferret Records a maga idejében a Trustkill-lel konkurált ismertség tekintetében, és biztos vagyok benne, hogy az oldal olvasói közül is sokaknak cseng ismerősen a floridai gárda neve. Sajnos azonban a név felmerülésével párhuzamosan a legtöbbeknek egy megkötözött ember amerikai zászlóval letakart feje ugrik be, ami legalább olyan helytelen, mintha a Pantera szóról egy önjelölt mágus jutna az eszetekbe, és nem Dimebag Darrell.  Ami a legfurább az egészben, és ami gyakorlatilag aláássa az esetek 90%-ában helytálló, bevezetőbéli eszmefuttatást, hogy a zenekar teljesen máshogy gondolkodik az egészről, mint a rajongók vagy a sajtó, és nem pusztán szégyelli saját legjobbját, hanem kvázi bojkottálja mind a koncerteken, mind a merchpultoknál.

A Remembering Never az ezredfordulón alakult a Red Roses for a Blue Lady kapcsán már emlegetett, igen ingergazdag floridai színtéren egy egyszerű side-projectként: az akkor még gitározó „Mean” Pete Kowalsky ugyanis egy helyi straight edge bandában, az Until the Endben ragadott korábban mikrofont a Culture által ihletett mondandó miatt. Az egészből nem is lett volna semmi, ha pár hétre nem szedik össze magukat a fiúk, Pete nem teszi félre az Until the Endet, és nem rögzítenek egy nyolcdalos demót, de végül így tettek, és miután az anyag Carl Severson (banda: NORA, kiadó: Ferret Music), majd Chris Tzompanakis (banda: Skycamefalling, kiadó: One Day Saviour) fülébe jutott, a zenekarnak már meg is volt első kiadványa, a Suffocating My Words to You EP. Nem volt egy túlzottan emlékezetes kiadvány, de 2001-ben azért még nem volt annyira túltelítve a színtér, hogy a nyilvánvaló áthallások miatt csak úgy félredobjon az ember egy lemezt: majd’ 20000 vásárló nem is tett így. Ekkor jött a banda egyik legfontosabb lépése: az addig az énekért felelős Justin Daily kilépett a bandából, és a már rutinos, de a dologtól állítólag nem túl boldog Pete-nek adta át a mikrofont, aki pedig a gitárt passzolta tovább. Ezzel a felállással született meg 2002-ben a Ferretes debütalbum, a megosztó She Looks So Good in Red.

Keményvonalas Misfits rajongóknak talán ismerős lehet a lemezcím, és nem véletlenül, a banda ugyanis a Legacy of Brutality válogatáson exkluzívan megjelent American Nightmare című dalából vette kölcsön a sort: I put an axe in my baby’s head / I’m gonna end up doin’ time / She looks so good in red / American nightmare, runnin’ scared. Felmerülhet a kérdés, hogy miért is olyan fontos ez, és a dalok elemzése előtt ki is térnék erre: először is ott van az egésznek a hangulati világa. Ez a reneszánszban gyökerező, romantikában kibontakozó, metalcore-ban megfulladó szerelem-halál kapcsolat ekkor kezdett el népszerűsödni, hogy aztán később a „Name Your Metalcore Band” programokban a „bleed”, „murder”, „her”, „dying”, stb. szavak már súlyozottan rotálódjanak. Ebből élt gyakorlatilag minden ezredforduló utáni metalcore banda, kezdve a Red Roses For A Blue Lady-vel, de ott van az Atreyuban, vagy a Bullet For My Valentine-ban is – a súlyos riffekre és a svédelt témákra bizony-bizony sértett lelkű, összetört szívű férfiak üvöltöttek igencsak „emo” szövegeket. Hogy melyik volt előbb, a metalcore banda, vagy a szövegíró csúnya szakítása (tehát melyik okozta melyiket), azt majd megfejtik a tyúk/tojás szakos zenetörténészek.

A címmel kapcsolatban azonban van egy ennél sokkal fontosabb dolog is, ugyanis nem csak az album neve, de az állítólag sietve és viccből megírt sorok is tökéletesen rímelnek a „brutális szerelem” témakörre, olyannyira, hogy kedvenc asszonygyilkos zenekarunk, a Glassjaw is beugorhat 2000-es albumával. Hogy ez a „vicc volt” indoklás 10-es skálán mekkora kamu, arra én kétjegyű számmal válaszolnék, ahogy az is elég bűzös, hogy a banda későbbi irányváltását is ezzel indokolták meg, ehhez képest a zene sem apró mértékben változott meg. Annyiban igazuk van, hogy a szövegek tényleg durvák, de az ilyenek azért tízből nyolcszor jól sülnek el a zenetörténelemben, mert senki se gondolja, hogy ezek a fiúk tényleg nőket darabolnának, ahogy azt a lemezt felvezető, bő félperces introban elég nyíltan sejtetik. Természetesen nem arról van szó, hogy 40 percen keresztül egy fura bonctermi kitérőt tennénk, a szövegek nagyrésze az akkori emocore zenekarokat (From Autumn to Ashes, A Long Winter, stb.) idézi, és ha eltekintünk néhol túláradóan érzelmes mivoltuktól, akkor nincsen velük semmi baj, egyszerűen csak újra és újra kinyírják bennük a titokzatos Őt.

A banda anno azt mondta, hogy az album instrumentálisan kész volt az ütemterv szerint, de Pete-nek alig maradt ideje a szövegekre, és ezért lettek olyanok, amilyenek: ha ezt úgy fordítjuk, hogy a zenei rész és az énektémák vettek el időt a szövegírástól, akkor végtelenül megértő arccal bólogathatunk. A srácok zeneileg úgy vették le az Opposite of Decembert, és úgy formálták át egy, dühe és energiája ellenére is könnyebben emészthető receptté, ahogy később a Poison the Well maga is tette azt a Tear From the Reden, illetve a You Come Before You-n. A skandináv hatások kimaradtak a mókából (azért megnyugodhattok, a sorozatból csak ideiglenesen hiányoznak), de cserében kaptunk karakteres riffeket, jól elhelyezett breakdownokat, és kiváló váltásokat. A második számú A Clearer Sky ezeket rögtön be is mutatja: egy rémegyszerű riffre épül az egész, mégis abszolút hatásos fokozásokkal, nyávogásmentes tiszta énektémákkal, és ha kell, akkor betonozással kerekíti ki önmagát, ahogy a Feathers in Heaven is remekül alkalmazza a Skycamefallingtól ellesett lassú betéteket, a Big Jim’s Mistake pedig ezt továbbfejlesztve már úgy kezdődik, mint egy milleniumi emo sláger, ami másfél percig el is rejti a banda „igazi” énjét. Mindig előnyként merült fel a For the Fallen Dreamsnél vagy mondjuk a For Todaynél a „klisés, de azért” kezdetű mondatok folytatásaként, hogy mennyire durván szólalnak meg, mennyi energia van bennük – tessék, itt van a Remembering Never, kilencéves az album, mégis nagyon jól szól, plusz ahol kell, ott aprít is, és cserében kreatív dalszerkezetekkel és jellegzetes énekdallamokkal van tele.

Az album esetleges egybefolyását kiválóan akadályozza meg, hogy folyamatosan mernek építeni a dalok elején lévő felvezetésekre, és a messziről felismerhető tiszta énekre, adott esetben (Blue) olyan mértékben, hogy saját dalt kapjon az akusztikus gitár és a torok (és a lány vízbefojtása, korhatáros egy lemez). A korábban az EP-n is szereplő Meadowson lehet legjobban lemérni, hogy a megváltozott felállás milyen jót tett a bandának, egy közepes kis dalból kiforrt, slágeres (de nem műanyag) dal lett. A Blue és a Last Night Alone két átkötő dalként egy háromtételes riffmaratont fognak közre, itt ütközik ki a lemez fő hibája, a keményebb részek néhol már zavaró hasonlósága, illetve az, hogy tulajdonképpen nem nagyon adtak hozzá új dolgot az akkor már 3-4 éves recepthez (ha csak az apatikus éneket nem tekintjük annak). Amit csináltak, azt nagyon jól csinálták, és egy-két pillanattól eltekintve hibátlanul, de hiába hatottak a későbbi évek bandáira, azért valamennyire már ők is klisékből építkeztek. Az albumot egy rejtett dal, a Cold Shoulder zárja, és ez a kellemes adieu a vége a Remembering Never életmű szebbik felének.

Ami ugyanis ez után jött, azt nem igazán lehet szépen kifejteni: a Calico System hozzájuk képest kb. semmi csalódást nem okozott, és úgy általában a sorozat eddigi (és későbbi) bandái is gyönyörűen teljesítettek főlemezük utáni éveikben a RN-höz képest. Történt ugyanis, hogy a fent említett okok miatt a banda dobbantott egyet, majd a nívósztrádán száznyolcvanfokos fordulatott vett, és lecserélve a személyesebb, érzelmesebb szövegeket, belekezdett olyan, Floridában nem ismeretlen témák boncolgatásába, mint a politika, az állatok jogai, a vallás, a melegek, vagy épp a fegyvertartás. Nincs ezzel semmi gond, de eközben végtelenül háttérbe szorult a banda zeneisége (még straight edge oldalhajtás is alakult az xBishopx képében), és a nagy megmondások közepette hirtelen egy dögunalmas „moshcore” bandává változtak monoton és primitív dalokkal, és egy olyan gyenge albummal, mint a Women and Children Die First. A padlót a God Save Us-szal érték el, ami olyan volt, mintha egy Throwdown és Hatebreed tribute zenekar együtt játszaná el az Earth Crisis legrosszabb dalait – viszont ez még mindig nem a történet vége. Tavalyelőtt ugyanis Mean Pete újra beindította a nevet immár három új taggal, és egy 2010 júliusa óta csúszó nagylemezzel, a This Hell Is Home…-mal, melytől csak a hülye vár bármit is.

Nagyjából ennyi volt a Remembering Never története, akik hiába próbálják a mai napig csorbítani jóhírüket, a She Looks So Good in Redet még négy God Save Us sem veheti el tőlük, és ez így van jól. Nem voltak soha a legkiemelkedőbb zenekarok közt, de 2002-ben az év egyik legjobb metalcore albumát hozták össze, nagy kár, hogy az elsietett szövegezés (pedig ennél sokkal borzalmasabb szövegek is lesznek még ebben a sorozatban) úgy hatott vissza rájuk, hogy inkább lettek sokadik politikai hardcore zenekar, mint egy olyan banda, aki kliséi ellenére is meghatározta volna a műfaj elkövetkező éveit. Hogy mi ebből a tanulság? Tudni kell megalakulni, tudni kell zenélni, de tudni kell feloszlani is.