Elise – Just Turn To Black & White

A 2004 végén alakult, 2005 elején tovább épülő majd 2008 tavaszában végső formáját elnyerő Elise ismerős lehet már füstös klubokból. Saját bevallásuk szerint a Placebo – Pearl Jam közötti négydimenziós görbén helyezkednek el, de a Just Turn To Black & White című ízelítő lemezből ennél többet kapunk.

Az öndefiníció nem áll messze a valóságtól. A hangzás ringató dallamokból áll össze, Áts Attila vokálja pedig valóban hasonlít Brian Molko hangjához. Kissé szuggesszív módon húz be minket a Lanterns, felvonultatva mindent, ami egy ilyen dalhoz kell, a hangonként képbe ballagó hangszerektől az effekttel megtűzdelt éneken át a felcsigázó majd polgáriasan lecsapó refrénig. Vitathatatlanul fülbemászó, és még ha ki is bukkan helyenként egy-egy K-Európaiasan eltört szó, a remegő hangon elhangzó sorok találóan váltak az EP címévé.

A Hilarious Hilary ennél sokkal pattogósabb játékot vonultat fel, amolyan perverz bohózat egy romba eső ütemekből díszletelt színpadon. Amennyire elvarázsol az előző szám, ez annyira hív ki ugrálni, okos betétekkel megtűzdelve, jeles átvezetésekkel – s még ha nem is az üvöltés lesz az Elise védjegye, ez is egy olyan darab, amit az ember hátsó gondolat nélkül rak vissza újra a lejátszóba.

Aki vette a fáradtságot, hogy az egész EP-t elkérje a srácoktól, annak jutott az igazi csemege – a bónusz szám a nagy sikerű Balu kapitány betétdala egy igazán sajátos értelmezésben. Száll a gép és zeng a dal, ez a mese bomba jó – erről mást nem is lehet mondani, a célját, hogy az ember félrenyelje a reggelit, eléri, a brummogás pedig igazán… medvés lett.

Összesítésképp, aki eddig nem tette meg, az szánjon erre a bandára egy tíz percet. A magam részéről igyekszem sürgősen pótolni azt, hogy még koncertjükön nem voltam: üde színfolt a core-kórral küszködő, némileg dementiás hazai színtéren.

8/10