A kissé talán furán hangzó El-Thule egy olasz feltörekvő csapatot takar, mely Bergamo dombjai alatt született meg egy esős és fázós novemberi napon 2002-ben. Egy évvel rá pontosan kijött az első kislemezük Astro Spiral Raceway címmel, melyet megint csak a következő évben egy nagylemez követett a No Guts, No Glory. Aminek borítója hemzsegett a 70-es évek hippi és béke korszakának nihilista fű ízű giccseitől, a kritika fogadtatása jól sikerült, stoneres riffek, kosszal és torzult hangerővel, nyers vokállal, erős dobokkal. Aztán nagy csend, pontosabban rengeteg koncert, olyan bandákkal, mint pl. a Zeke vagy az Ufomammut és még sorolhatnám, hol merre. Ám a lényeg, hogy a három arc kezdetek óta együtt zenél; Mr. Action (vokál és gitár), testvére El Comandante, (basszusgitár és háttérvokál) és végül Gweedo Weedo (dobok). A sok koncert rengeteg ismerettséget szül(t), barátságokat, haverságot más zenekarokkal nemzetközi színtéren is, így az olasz benzines zajmassza új anyagja nem kis meglepetés… Az albumot Mr.Dango vette fel Itáliában és ő mixelte is Svédországban. A Truckfighters svéd illetőségű banda gitárosa ő és, mint hangzási mérnök dobokkal dolgozott az Opeth legutóbbi albumán és a Witchcrafttal az utolsó 7", az If Crimison Was A Colour-on. Akinek nem esett volna le, annak elárulom: a hangzás a koszos és mocskos jellege ellenére félelmetesen nagyot robban, súlyosan a helyén van minden hangszer, s csak azt látjuk, ahogy rázkódni kezd a motorháztető, vagy a spangli a kezünkben, amint mohó füstbe temetjük felejteni, tompulni akaró fejünk. Nevezhetjük zenéjüket nyers rock ’n’ rollnak, vagy egyszerűen stonernek, de egyik se teljesen találó, ők azt mondják magukról, hogy Drug rock… Nos, ahogy elhallgatom a korongot, nézegetem a sludgecore-ra jellemző iszapos mély borítót (Bruno Madeira munkája), és a szövegeket, belemerülök ebbe a kissé túlvilági masszába, azt hiszem ez a legtalálóbb kifejezés rájuk.
Az anyag hemzseg a vendégzenészek hadától, itt van, pl. kapásból a kezdés,
Shaman, mely címéhez hűen rejteget meglepetéseket;
Pippo De Palma, az
Alix-ból didgeridooval vezet be a pokolba… még egy perc se telik el, s már az
Isis,
Pelican féle súlyos gitárok förmednek ránk, püfölő, tördelt, tompa dobokkal és nagyon mély basszussal, mely megadja az egésznek a stoneres ízt. S bár akadnak benne
Down vagy
Corrosion Of Conformity féle ízek, néhol még egy kis
Black Sabbath is belecsusszan, mégis ez a dal lázong, tapos, tép, üvölt és mindenekelőtt magában hordoz egy törzsies-primitív lángot, melyre csak benzin a gyors dob és transzba esett vokál. A folytatás se éppen leányálom, haha!
La Cruda tört dobjai és feelinges groovos mély basszusa lassan egy újabb pokol kellős közepébe visz be, mely hasonlóan hat, mint kicsapongó testvérkéje, bár az is tagadhatatlan, hogy ez sokkal lassabb, a közepe fele már szinte lírikus darab, ám a tébolyda rock ’n’ rollját nem ölheti ki belőlük senki. Ami kicsit fura, hogy olyan, mintha a 70-es évek szólnának, ultrabrutálisan és postmodernül, haha. Nagyjából ezek mondhatóak az
Adam Bomb-ról is, bár ez sokkal nyugodtabb és szárnyalóbb dal, míg társai a földbe passzíroznak, mint egy kibaszott mammut (70es évek, haha), itt repülni próbálnak a dallamok, igaz a messzi égre nem emelnek fel, ahogy a
Bud Orange se, súlyos dobok, melyben
Gabriele Ferreri is segédkezik a
Fiubból. Egy velejéig romlott és megkeseredett
Black Sabbath koszolta dal, hangulatos dallamokkal és törzsi témájú dobokkal, kissé a
Sepultura Roots albumának némely témája jutott eszembe, ami nem teljesen találó, de máshoz nehéz lenne hasonlítani, ami ismert, mindenesetre egy remek dal, furcsa megoldásokkal és nagyon eltalált hangulattal, a végére a sok szóló mégis csak emelkedni engedi a monstrumot, amit aztán a
La Muela Del Diablo súlyosan vastag dobjaival (
Isis,
Isis,
Isis!!!) rendesen visszarak a mocsárba… hasonló témákat itt-ott a kultikus
Buzzov-en használt, sötét sludgecore-os massza ez, instrumentálisan, fortyogó basszussal és zajos gitárokkal, itt-ott felhangzik egy-egy dallamos feelinges dallam, de ezzel még nem vakarja ki a koszból! A
Black Mamba punkosan indít, és görgeti is maga előtt ezt a témát, pszichodelikus és kísérleti stoneres punk förmedvény, régies vokállal fertőzve, kibontakozó lehúzással a mélybe és a múltba egyaránt! A
Planet Of The Monolith lassan indul meg, akár egy hatalmas gólem, döngve lépked, alapjait tekintve ez is leginkább az
Isis féle vonalat viszi, az ének pedig zajos és nyers, hörgéssel, károgással, mely nem az első extrém vokál eset a korongon. Vendégzenészek terén a záró dal foglal magába a legtöbbet, ezt a kesernyés akusztikus dallamot, melyben érezni egy kis tibeties hatást s az első tiszta hang, haha.
Krsna Prema Dasa (eredeti nevén
Paolo Tofani) játssza fel ezt a kellemes intrót, ő volt amúgy a gitárosa az itáliai
Area nevezetű bandának, ami a 70-es években volt aktív. Aztán pár retkes cin után megindul a keseredett gitárpárbaj, melyben segítségükre van
Tommi Holappa a
Dozer nevezetű svéd banda gitárosa. Paradoxon egy dal, egyszerre sulykoló és dallamos, zajos és kidolgozott, építkező és romboló. Az ének szétdigitalizált, lebegő, fortyogó, szép váltakozásokkal, gitárfutamokkal, püfölő dobokkal és rengeteg zajos variánssal, majd egy erős zárás és itt a vége… fuss el véle, hát ezt nem viszed messzire! Nyakadig merültél a koszos mocsárban, a láp magával húz, s ahogy körülnézel, kidőlt, mohás, korhadó hatalmas fákat látsz. Bár nem a halálról és az elmúlásról szól az
El-Thule legújabb anyaga, de azért csak higgyük el, a zöld varázs itt egyszerre a moha, egyszerre a hasis és egyszerre a tudatunk öntudatlan merülése önmagukba vagy még annál is mélyebbre!
Még soha nem hallottam ennyire változatos műfaji kavalkádot, melyben a noise, stoner, pszichodelikus punk, torzult depresszív rock ’n’ roll, sludge és a 70-es évek LSD áztatta hippi korszaka ilyen masszív és végese-végtelen inspirációval tagadná meg a boldogságot, és rakja tele lelkünk fonnyadt keserűséggel!
91%
MySpaCe
