Ektomorf – Outcast

Az Ektomorf-ra mostanában sokmindent mondanak, jót is, rosszat is. A zenekar hozzáállása jelen esetben mindegy, hiszen nekünk, egyszerű hallgatóknak csak az a lényeg, amit kiadnak. Jómagam a Kalyi Jag / Felkiáltok az égbe lemezeket szeretem a legjobban, de még a Destroy is tartalmazott erős dalokat, igaz azon már érződött, milyen piacra is készült. Vitathatatlan, hogy a zenekar jól járt a Nuclear Blast-os szerződéssel. Más kérdés, hogy ezzel beálltak egy nagy istálló csordájába. Az Instinct felejthető lemez volt részemről, jó-jó, de semmi több.
Miben más az Outcast? Semmiben. Tue Madsen ismét jó munkát végzett, a lemez elemi erővel szólal meg. És hogy miért nem lett Deja Vu a lemez címe? Nem tudom. A címadó Outcast egy jó húzós középtempós nóta, feszesen, keményen dörren meg, pont úgy, ahogyan azt egy Sepultura / Soulfly lemezen már hallhattuk. Max Cavalera hatása nagyon is tetten érhető, gyakorlatilag az egész felvétel egyetlen nagy koppintás, a szóló pedig már…
Az I Choke-ban ott folytatják, ahol az előbb abbahagyták, a tempó is marad, néhol törik csak meg kicsit. Az első üdítő pillanat az Ambush int he Night keleties intrója, ami bár szintén nem újdonság, de hatásos. Szélvészgyors aprítás, de hiába az egész, erről is csak a Soulfly ugrik be nekem. És ez a továbbiakban is igaz lesz a jellemző, az I’m Against sem tud megfogni, tipikus közönségmozgató, kimért tempójával aprít a We Rise. Egyszerű basszuskiállásos kezdésével a Red I némi színt hoz az unásig ismert riffözönbe, de aztán ez a szám is unalomba fullad.
Az akusztikus gitár a jellemző a Who Can I Trust-ra, így kiemelkedik a lemez eddig egyhangúságából, ilyesmi dalokat az eddigi két multis albumon nem hallottunk, pedig még a Soulfly is szeret hasonlókat felpakolni lemezeire. És ennyi, vége, hagyjatok! Leave Me Alone. És a beígért Prodigy-átdolgozás, a Fuel My Fire. Biztos nem vagyok benne, szerintem roma kórus énekel az elején. Az eredetit nem ismerem, de sikerült egy tökéletesen az összképbe illő feldolgozást készíteni belőle, gyors tempójának köszönhetően kicsit azért kiemelkedik az átlagból. Mert tény, hogy az Outcast a betonozós középtempóra épít, és nem sok változatosságot csempésztek bele.
Szinte ugyanazokat a hangokat, riffeket kapjuk az arcunkba az I Confront My Enemy-ben is, mint eddig. Elszabadul a pokol, Hell Is Here, a leggyorsabb nóta lehetne, de megtörik itt is középtempóval. Ennek ellenére élvezhető, mint ahogy végülis a többi is. De erről majd később. Nem is sokkal később, hisz a Chamunda csak egy semmilyen kis sampleres lezárása a lemeznek.
Az Outcast, félreértés ne essék, a maga nemében egy kiváló lemez, a Farkas testvérek és a többiek remek zenészekké értek, csak sajnos az érés folyamata során az egyediség elveszett. Gyakorlatilag saját ötlet nincs a lemezen, minden téma, kiállás, üvöltés ismerős lehet valahonnan, többségükben az utóbbi Soulfly anyagokról, a gond csak az, hogy Cavalera mester következő munkájára nyilván jobban megerőlteti magát, mint most a magyar srácok, akik gyakorlatilag harmadik lemezen próbálják már eladni ugyanazt. Hozzáteszem, valamivel fogósabbra, emlékezetesebbre sikerült, mint az előző, ennek ellenére aligha hiszem, hogy a zseniális Dark Ages lemez mellett labdába rúghatna nálam.
Ahogyan szoktam volt mondani, tisztes iparos munka, jómunkásemberektől.

7/10.