Eisbrecher – Antikörper

Németországról sok minden elmondható, zenei téren nagyon helytállóan csapták a 80-as évek thrash metál hullámát, és a jelenben a múlt militarista rezsim jelei miatt egyértelműen az ipari zenék őshazája, lásd. Nitzer Ebb vagy Die Krupps… Az Eisbrecher is ebből a lázongó, zajos és dinamikával teli új generációs táborból bontja az egykori berlini falakat. Az európai kiadású borítóról egyértelműen a C=64 pixelekben gazdag egyszerű játékának atmoszférája kacsint vissza, míg a hihetetlenül igényes digi-pack belső bookletje véletlenül se sejteti a metál zene jelenlétét, jelükről egyértelműen az anfetamin dobálta Mayday partyk logója jutott eszembe, zeneileg azonban totálisan mást játszanak, de lássuk az előzményeket!
Alexx Wesselsky (ének, szöveg), aki egykoron a kultikus (megint csak hasonló műfajban tevékenykedő csapat) Megaherz tagja volt ezelőtt, akinek segítségére van Noel Pix (gitár, programozás) a koncerteken Felix Primc (gitár), Miguel Benhke (basszusgitár), René (dob) és Maximator (billentyűk). 2003-ban kijött két maxijuk, a Mein Blut és a Fanatica, melyekkel már kellően beépültek a német ipari metál közszférájába, aztán 1 évvel rá az első nagylemez a biztos sikereket érlelő Eisbrecher, aztán megint 2 maxi (pontosabban 3, mert a 2 anyag megjelent összesítve és limitáltan egy harmadikon) melyek mind az előzményei, felvezetései és előzetesei voltak a 2006-os Antikörper-nek, melyről éppen most olvasol. A közel egy órás lemez kellemes meglepetést nyújt annak, aki favoritizálja elsősorban a Rammstein-t, a jóval keményebb zenét pengető kalapács agyú Stahlhammer-t és ide sorolhatatlan poén-gyáros, szinte már performance Knorkator-t.

Kezdem azzal, hogy az anyag hihetetlenül jól szól, a gitárok gyilkolnak, a vokál felemel és megaláz egyszerre, az ipari alapok, pedig sípolnak, csörögnek, pattognak és zajjá degenerálják önmagukat. Szövegek terén is a már fentebb említett késői Rammstein és Stahlhammer mezsgyéit ölelik át, így az ilyesfajta zenék szerelmeseinek egyáltalán nem zavaró tény, a német nyelv (megjegyzem, ez a produkció angolul nem is lenne ugyanennyire hiteles). Zenei téren annyi eltérést hoznak csupán, hogy valamennyivel keményebben, mint a Rammstein, és beleszőttek (ezt a Rammstein is itt-ott) egy kis romantikát (ezzel is eleget téve a nevük jogosságának; Jégtörő), mely gothicus elemekkel díszítve adnak egy egyáltalán nem giccses összképet. A kezdő Der Anfang egy nagyon kellemes és hatásokban gazdag, súlyos noise-EBM, beinduló durva alapokkal (kissé talán FLA szerű), még gitároktól mentesen. Egy ilyen intro után a hallgatóban ott tombol első hallgatáskor az adrenalin, hogy mit is lehet a folytatás, így ésszerűen az Adrenalin címmel ellátott dal hozza a formáját, kemény gitárok, dúdolható refrén és szépen kidolgozott váltások. Mellékesen Alexx Wesselsky hangja meglepően hasonlít a Rammstein-os Till Lindemann orgánumára. Aztán ránk tör a mély elektronikával és technos dobokkal dózisokba adagolva az intravénás Leider. Robban és lassan hatni kezd, remek refrén, megint csak változatos váltásokkal és pár igazán riffekben gazdag, agytépő gyaluval… s már romból is a címadó dal, elsősorban éppen az Antikörper miatt jutott eszembe egyértelműen Stahlhammer neve, hiszen ez a dal néhol iszonyatosan arra hajaz, acsarkodó, vezényszó szerű ordítás, hörgés… mély és sejtelmes leállások, építkezések, súlyos vonaglás!
Minimál elektroból indít az Entlassen, melynek lelkében még ott tombol a 80-as évek szinti popja és némi bukott és depresszív disco feling – mely az egész albumon itt-ott helyet parancsol magának, ennek ellenére nagyon Rammstein szerűen hat, kiegészülve egy másik goth elemmel, a vékonyka, örök romantikába temetkezett fájdalmas női vokállal, a refrén itt is remek, és nagyon jól adják vissza a vastag minimál alapokat! Ám a szerelemnek és a léleknek szárnyalnia kell, sárba tiporva, elvetélve is… a zongorás és beszédes című Ohne Dich szépen tálalja a témát, melyről találtam egy felvételt a moszkvai koncertjükről (jól látható/hallható, hogy élőben is tarolnak a dalok és nem stúdió csapat!)

Szinte már power noise az a kezdés, amit az agresszív Phosphor zúdít a hallgatóra, kemény gitárokkal, és ilyen téren a Kein Mitleid is megteszi a maga hatását, de a gitár témák nagyon emlékeztetnek a Links 2-3-4-re… még akkor is, ha a sokat operálnak vele, s mindez háttérbe szorul. A Kinder der Nacht egy elvont emlékezés, kellemes lépegető refrénnel, szárnyal, holott lehúz… aztán megint csak pop-os alapokkal itt van a Vergissmeinnicht, mely egy kicsit Falco-s, újra megjelenik a női vokál, és zenei téren a Knorkator-nak voltak hasonló próbálkozásai.

A Freisturz változatos, témáik itt-ott a Die Krupps nevét jutatta eszembe, üvöltős, beindulós, crossover ipari metál, igencsak változatos riff halmazokkal építve a hidat, melyen aztán a Wie Tief által tudunk átkelni, egy másik szférába, elsősorban a korai Rammstein megoldások köszönnek vissza, de az is kétségtelen, hogy egyre gazdagabbak a dalok így a vége felé a gitárok nyers erejével. Egyszerű EBM kemény és jó húr kiállásokkal, építkező refrénnel és minden olyasmivel, ami egy ilyen kaliberű dalt igazán nagyszerűvé tehet! A Das Ende olyasmi erőket mozgat meg, mint a sikeres intronak szánt Der Anfang, rövid és sejtelmes, amolyan reményvesztés a világbéke után hangulata van… valójában vége a lemeznek, de itt maradt még egy bonusz dal, a fogós riffekkel és szétdigitalizált hangokkal, a Eiskalt erwischt már semmi újat nem ad, s megint csak a korai Rammstein és a késői Stahlhammer nevét ütik az izzó-forrongó kalapácsok önkéntelenül is. Végül a már fentebb linkelt és nézhető/ hallgatgató Vergissmeinnicht klip került fel kiegészítés képpen (amely előtt ledöbbenve állok, az Antikörper leggyengébb dala).

Nem tudok mást írni, csak hogy a hatások ellenére is ez egy maximálisan jól összerakott album a stílusán belül, és ha belegondolok, hogy a legutóbbi nem koncert nagylemez (Rosenrot) a Rammstein-tól milyen bűn gyengére sikeredett (pár kivétellel), akkor egyértelműn jobban jár a konkurens csapat, ha összeszedi magát, mert megfelelő managment-tel, rajongói táborral és koncertekkel, könnyen ki is ütheti őket a jégtőrő öreg hajó, a fagyos öbölben szelve a tél fizikai maradványát… jeget, jeget! Jeget! Bár aztán még sem, egy ilyen lemez után nem sok kedvem van vodkázni, csak a sárga földig innám magam a mélységek és távlatok miatt.

96%