Több okból is van apropója ennek a cikknek így utólag is, egyrészt a banda nemrég feloszlott, másrészt még nem volt ismertető róluk, így nem volt kérdéses, hogy valamit össze kell hoznom; az viszont sokáig igen, hogy melyik albumról. Ugyan nyilván a legutolsó lenne aktuális, de a kellő mértékű eltelt időnek köszönhető objektívebb rálátás miatt azt elvetettem, lévén 4-5 hatalmas gigaslágertől eltekintve nem érzem annyira erősnek, mint megjelenése idején; a Vanity 50 percével, és a sokszor indokolatlanul 5 percre nyújtott tételeivel kevésbé nőtt a szívemhez, a kezdődő dallamosodás, és a minőség ellenére sem; a Best Of, illetve az Until The Ink Runs Out (és a még korábbiak) sötétebb és brutálisabb megközelítése fokán inkább a diehard HC fanoknak kedvezne és adna kevesebb elemzési felületet, így marad az Obsession. Ebből is lemérhető, mennyit változott az utóbbi években ez az Orange Country-beli banda; a kezdeti metal (semmi svédacél!) témákkal ötvözött hardcore-tól indulva lemezről lemezre nyomon követhető a változás az utolsó, slágeres, modern effektekkel-technológiával flörtölő, egy egészséges rock/metal befolyást mégis magában hordó, óriási refrénekkel bebiztosított self-titled hattyúdalig. Hogy a változás a belülről fakadó útkeresés, vagy a kereskedelmi szempontok motiválta deformálódás következménye, illetve tapasztalható megnyilvánulása, azt döntse el mindenki maga, nyilván mindkét fronton akadnak érvek és ellenérvek; szerintem a belső változás áll mindenképp a háttérben, és ezt az okból mondom, hogy egyfajta gerinc, a jó értelemben vett metalosság mindvégig megmaradt, és a kétségbevonhatatlan minőség is, viszont a szerelmes-csajos-érzelmesbe átváltott szövegek, és mondjuk az I Let Go rocksztárkodós, groupie-s klipje folytán van némi alapja az őket ért támadásoknak is.
A tagok szerint az utolsó lemez egyenesen következett jelen albumból, csak érettebben, jobban kidolgozva. Ennek lehet némi alapja, t.i. a hangzás tényleg multi-produkció szintű, és ugyan az
Obsession megszólalását sem igen érheti kritika, azért hallható, hogy melyik album mögé álltak jobban oda a technikusok. A zenei alappal viszont itt sem volt már gond, elég meghallgatni a slágeres refrénű, klipesített
I Let Go-t, és a kissé komorabb, súlyosabb hangvételű, mégis fogós
Tower Of Snakes-t. Slágerzene, meg köcsög image, tudom, mégis tudtak olyan dalokat összehozni, amik meg tudtak fogni, továbbá jól jött a pozitívabb megközelítés is. Bár az is igaz, hogy 100%-osan ütős lemezt, amely végig egyenletes színvonalat hozna, nem tudtak pályájuk során összehozni.
James kevesebbet használta már a durvábbik hangját itt, tiszta énekét pedig még nem fejlesztette arra a szintre, mint később, mégis, ez a kevésbé polírozott slágeresség, és a zenéből ki nem herélt, még mindig tetten érhető vadócság az, ami egy jó tökös rockalbummá avanzsálja az Obsessiont. És azt is mondhatom, hogy az egyes CD-k közti differencia itt a legkontrasztosabb, hisz nagyobb mértékű a változás az Obsession és a Vanity közt, (úgymint hangképben, mind zenei megoldásokban), mint az azt megelőzők közt. Egyfajta jellegzetes riff-stílus maradt, a Vanity-n általam kifogásolt, némiképp túlnyújtott megfogalmazáson is sikerült túllépni. Egyszerűbb dalszerkezetek, szőrös, polírozatlan hangzás, vastag gitárok, ötletes és dinamikus dobolás, dallamos-durvább ének. Ezt található a szívecskés borítóba csomagolt korongon. Apropó dobolás:
Ken Floyd-od már a 18V indulásakor a szakma titkos fegyvereként emlegették, és ugyan itt kevesebb mozgástere van amiatt a bizonyos egyszerűsödés miatt, érdemes figyelni alakítását a többi CD-n is. Aztán gitárra váltott, s
Trevor Friedrich ült helyére. Ja, és még az éneklés is fekszik neki, amit a Vanity-n prezentált is. Ám ne feledkezzünk el
Keith Barney gitárosról se; nagyban az ő délies, mocskos riffjeinek köszönhető, hogy szűz füllel hallgatva nem süti rá a muzsikára az ember a köcsög pop-rock címkét, és ugyan nem ő áll a középpontban, mégis nyújt egyfajta kuriózum-ízt játéka.
Mick Morris pedig a ritmusokért felelt, Ken dobolásával egyetemben. A két klipnótán kívül még kiemelendő a
This Time; melyben a refrén és az ahhoz felvezető dallam azonnal megragad, amúgy egy kedvesen induló, egyszerűbb riffel megtámogatott darab. A
Crushed a CD legkeményebb tétele, hasonló a következő album
Victim-jéhez, egy frankón bedurvított rockszám, szólóval megspékelve, dinamikusan, izomból. Ilyenből elkelne még kettő a CD-n. Az
I Should Tell You balladisztikusan kezd, a verzékben torzítatlan gitárral, mely a fődallam alatt bedurvul, amúgy vágyakozó, érzelmes dal; s hasonló dinamikára épül a
Lost In A Dream is, érzékeny verze, fokozás, sebzett szívű dallam, s vastag gitárok. A
Bleed By Yourself zeneileg tökösebb darab, dob groove, vastag, stoner-, illetve glam-ízű riffek, lüktető basszus az összetevői; a stricis és érzékeny éneklés váltakozása teszi a sebzett hedonizmus himnuszává. A
The Long Way Home riffek végi nyújtása emlékeztet a régi időkre, de már az új köntösbe burkolva, menetel, üvölt, s szövegmondást alkalmaz, de a konszolidáció láncai nem engedik kitörni. Végül a
Said And Done zongorás zárása mutatja meg mire is képes
James Hart énekes, mely egyben a felejtés, és a merengés balladája.
Említettem már, hogy érzésem szerint nem hoztak össze száz százalékos lemezt pályájuk során, s ezt fenntartom ma is, mivel hiába jól sikerült album, azért vannak hibák. Talán túlságosan rövid, illetve a végére még jó lett volna elhelyezni egy Victim-Vanity-Crushed szintű vadságot, de hát utólag mindig okosabb az ember; így viszont hallgatható többször egymás után is. Mainstream gyomroknak viszont csiklandozhatta a torkát a szőrős hangzás, így nem jutott el az emésztési központba. A Trustkill vélhetően nem igazán tudott mit kezdeni vele, így a Sony vette át a srácokat; ahol megszülettek ugyan hatalmas potenciált rejtő dalok (Truth Or Consequence, például), és egyedibbé tette őket a többi lazább csapatnál sajátos, HC-ből indult, glames, délies, elektro elemeket is ötvöző muzsikájuk, mégis bedobták a törölközőt. Hogy milyen úton-módon folytatják, még nem tudni, addig viszont elő lehet szedni, például ezt a lemezt.
