Egyedül a sötétben – Portrayal of Guilt: We Are Always Alone

Itt van ez a szemtelenül fiatal texasi csapat, akik dühösek. Dühösek mindenre és mindenkire, de leginkább a múló időre. Az időre, ami az első számú ellensége a fiatalos, puritán haragnak. Bár rengeteg előadó és zenekar kezdte ilyen vehemensen a pályafutását, sokukból az idő és egyéb más tényezők kiölték ezt a fajta életerős küzdelmet, kompromisszumokat kötöttek, belátták, hogy van, ami ellen kár harcolni, mert elkerülhetetlen. Ez egy visszafordíthatatlan folyamat, ami szépen lassan mindenkit felőröl. Egy háború, amit a kimúló fényekért kell megvívni teljes sötétségben. Ez a sötétség járja át a Portrayal of Guilt második nagylemezét, a We Are Always Alone-t.

Tavaly márciusban a srácok turnéja a világjárványnak “köszönhetően” az atlantai állomásnál félbeszakadt. Ezután kocsiba ültek, hazamentek és szinte érezvén a hónapokig tartó patthelyzetet, késlekedés nélkül munkához láttak. Kilenc szám volt a terv, amit meg is kaptunk. A felvételekért, mixelésért és a produceri munkáért Phillip Odom (Code Orange, La Dispute, Ceremony) volt a felelős, míg a maszterért a Grammyre is jelölt Will Yip. Illetve nem utolsó szempont megemlíteni, hogy az albumon olyan énekesek vendégeskednek, mint Matt Michel (Majority Rule) és Chris Taylor (pageninetynine). Utóbbi készítette a sejtelmes, ugyanakkor gyönyörű borítóját is a lemeznek.

A srácok nem sokat változtattak a recepten a debüt Let Pain Be Your Guide-hoz és a két album közti splitekhez és kislemezekhez képest: az alapvetően agresszív és kíméletlen punk atmoszférára építkező hardcore (előre is bocsánatért esedezem a screamo-egyház híveitől) nyakon van öntve tömény black hatásokkal (ezekhez az énekes Matt karcos károgása is kiváló táptalajt ad), illetve esetenként süppedős sludge és fojtó grind elemek is fel-felbukkannak. Újdonságként hatnak a számokat átkötő, itt-ott megbújó industrial sample-ök, amik sokszor keltik azt az érzetet, mintha egy kietlen urbánus betondzsungel rabjai lennénk, ahova se fény, se bárminemű pozitív áramlat nem juthat be. Apropó pozitív: a lemezt sok jelzővel lehet illetni, de ezzel semmiképp nem. A majd’ félórás játékidőn átívelő sivár elhagyatottság érzése végig kitart, nem ereszt egy pillanatra sem, nincs megváltás az utolsó katartikus másodpercekben sem, csak a mérgező homály, ami szépen lassan elárasztja a tudatot.

Mindezek ellenére a We Are Always Alone még így is a zenekar legkevésbé dühös és sötét kiadványa. Talán az első bekezdésben tárgyalt mulandóság a felelős ezért, talán a hirtelen csalódottság vezérelte dalírás, nem tudni. Egy laikusnak ez így is egy fekete árnyakba csomagolt zaj-koncentrátum, a műfaj(ok) és/vagy a csapat híveinek pedig maximálisan kielégítő a srácok magabiztos menetelése. A Portrayal of Guilt tagjai nem először és vélhetően nem is utoljára bizonyították, hogy uralják a káoszt, még ha ezúttal ők maguk sem találták meg a ketrecéhez a kulcsot. 8/10