Egy tragédia kibontakozása – Lorna Shore: Pain Remains

Nem éppen zökkenőmentes utat tett meg idáig az amerikai Lorna Shore. Első kislemezüket már több mint tíz éve adták ki Bone Kingdom címen, még Tom Barber énekessel, ezt 2015-ben követte a Maleficium EP és a Psalms nagylemez, ami igazán felhívta a figyelmet a zenekarra, a két év múlva kiadott Flesh Coffin pedig végképp elhelyezte őket a térképre, mint az első igazán sikeres blackened deathcore-együttes. Itt Barberrel elváltak útjaik, érkezett viszont CJ McCreery, akivel összehozták minden idők egyik legjobb lemezét a stíluson belül, az Immortalt. Azóta ez a lemez az alapvetés a legtöbb blackened deathcore-rajongó számára, viszont McCreery botrányos magánéleti ügyei miatt tőle is búcsúzni kényszerült a zenekar, később pedig kiadták a közös lemezüket instrumentális verzióban is. Így került a képbe a babaarcú mészáros, Will Ramos, aki hihetetlen énekesi képességeivel soha nem tapasztalt figyelmet vonzott a zenekar felé. Az első közös daluk, a To the Hellfire végén hallható disznólkodás mindenki számára emlékezetes momentum volt a Lorna életében, majd megérkezett a háromszámos …And I Return to Nothingness EP, ami már kissé megosztotta a hallgatóságot: sokak számára még mindig az Immortal maradt „A Lorna Shore-lemez”. Most pedig megjelent a Pain Remains, az első teljes album Ramosszal, ami nagy eséllyel az év legjobb deathcore-lemeze lehet.

Már több fórumon is nyígtam amiatt eleget, hogy ez is egy olyan anyag, aminek a hatvan százalékát már kiadták megjelenés előtt, így elég kevés újdonságot tartogat. Ennek akkor láthatja kárát a teljes szerzemény, ha például nem elég változatos, és az előzőekben kiadott hat tétel bizony erre engedett következtetni, de erről majd kicsit később szót ejtek. A Lorna Shore kiválóan használja a deathcore legfeketébb irányzatának legfontosabb elemeit, a szimfonikus betétek, a kórusénekek, a sebes gitár- és dobtémák mind nagy szerepet játszanak itt is, ahogy

a különféle elmebeteg hörgések, sikítozások és olyan hangok is, amiket eddig azt hittem, ember nem is tud produkálni.

Ahogy pedig ezeket vegyíti a zenekar, hát az csillagos ötös. Ramos csatlakozása után mintha kifejezetten arra gyúrt volna a zenekar, hogy az ő képességeit előtérbe helyezzék és teret adjanak annak, hogy kibontakozzon. Elképesztő, hogy mire képes ez az ember a hangszálaival, hallgassuk csak meg a Wrath című dal végét, hogy csak az eddig ismertlen dalok közül emeljek ki egyet, vagy akkor már rögtön a Welcome Back, O’ Sleeping Dreamer című nyitányt is mondhatnám, ami mintegy összefoglalóként indítja a lemezt, mert minden megvan benne, ami jellemzi a zenekart és a műfaj ezen ágazatát. A szimfonikus melódiák kifejezetten hangulatosak, és ahogy ezekre a dallamokra ránehezedik Ramos hangja és a többiek elképesztő játéka, valami hihetetlen atmoszférát teremt. Talán a Sun//Eaterben sikerült a legjobban egymásra illeszteni ezeket a rétegeket, iszonyatosan epic darab született így. Ez az eposzi hangvétel tulajdonképpen az egész anyagra jellemző, a már említett dalon kívül még a záró trilógiát vitték tökélyre, mindegyik tétel egyszerűen pazar ezen a téren, eszköztáruk minden darabjának felhasználásával kibontanak egy tragikus és érzelmes történetet, ami a könnyekig képes meghatni.

Van viszont gyengesége is a floridaiak új albumának, sajnos nem is egy. Az első a hangzás, már megint a hangzás. Értetlenül állok a tény előtt, hogy nem maradtak meg az Immortal hangzásvilágánál, mikor az már-már tökéletes volt. Az előző EP-n is akkora nyomatékot adtak néha a pergőnek, hogy az szinte felrobbant, mindent elnyomva maga körül, sokszor még a vokál is háttérbe kerül, valamint a lábdobok fáradhatatlan pörgetése is olyan mélységet kapott, hogy a lemeznek van egy „alapzaja”, ami néhol már zavaró. Ezen kívül pedig ebben az egy órában igazából nem történik túl sok minden. Igen,

zseni az összes gitártéma és szóló, az összes breakdown, Ramos gusztustalakodásait pedig már az egekig magasztaltam, de gyakorlatilag másról sem szól a lemez.

Most megint elő kell vennem az Immortalt példának, hiszen az jóval változatosabb volt, mint azóta bármi, amit a Lorna írt. Nincs elég szín a struktúrában, de az is igaz, hogy a szakács is mindig a bevált receptnél marad. Viszont ha olykor kicsit változtatunk a fűszerezésen, talán izgalmasabb lesz a végeredmény.

Epikus, érzelmes, lendületes és nagyon-nagyon nehéz egy órát szállított le idén a Lorna Shore, akiknek jár a taps azért, hogy eddig talpon maradtak és a sok hányattatás után még mindig itt vannak és zenélnek. Azon ritka zenekarok egyike, akik minden énekesváltással csak nyertek eddig. A Pain Remains idén az egyik legjobb (ha nem egyenesen a legjobb) deathcore-lemez lett, több mint korrekt, még akkor is, ha nincs benne túl sok csavar és kissé egyhangú, a hangzás pedig sajnos nem lett jobb. Viszont minden hibája ellenére bőven tartogat olyan mozzanatokat, amire csak azt lehet mondani, hogy zseniális. Ha így haladnak tovább, és még fejlődnek is közben, akkor a határ a csillagos ég. 8/10