Egy szexi tízéves – Emarosa-lemezkritika

Tracklist:

01. Hurt
02. One Car Garage
03. Sure
04. Miracle
05. Cloud 9
06. Helpless
07. Porcelain
08. Never
09. Young Lonely
10. Blue
11. Re

Műfaj: rock

Támpont: Squid The Whale, Dance Gavin Dance

Hossz: 39:36

Megjelenés: 2016. július 8.

Kiadó: Hopeless Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Nem akartam én elfogultan nekiülni az Emarosa új lemezének, a 131-nek, de az első hangok után újra fellobbant a szerelem és hevesebben ég, mint valaha. Elrepít a szürke hétköznapokból, táncra perdít és boldoggá tesz. A két éves Versus óta vártam, hogy újra megmutassa, milyen egy igazi szerető, azóta pedig minden hallgatásnál gyertyát gyújtok neki és halkan a fülébe suttogom: "nem is tudod, mennyire hiányoztál."

emarosaEgy tízéves bandánál ugyan nem szokatlan a tagok fluktuációja, ám énekesek tekintetében egy igazi átjáróháznak számít a Kentuckyból származó Emarosa. A Rise Records-ot 2006-ban felfuttató csapatok egyike olyan neveket fogyasztott már el, mint Chris Roetter (Agraceful, Like Moths To Flames), beugrott Tilian Pearson is (Tides Of Man, Saosin) de Jonny “mekbuktolvaj” Craig is lehúzott pár évet náluk. Az sem kérdés, hogy szinte mindegyik lemezük remekmű a maga műfajában, ezt pedig főként annak is köszönhetik, hogy a remekül megírt dalokat egyedi hangú és karakteres énekesek adják elő.

Ebből a szempontból pedig Bradley Walden az egyik legjobb dolog, ami a bandával történhetett. Már a Versuson (no meg a Squid The Whale-ben) is megmutatta mire képes, de azóta kinőtte az ember státuszt és Istenné aszcendált. Legyen az pop, rock vagy indie, mindenféle stílusban megmártja magát, és erre csak akkor jövünk rá, amikor már átrobogott rajtunk és kilapítva fekszünk a sok behatástól. A hangszerek ehhez illeszkedve remek támaszt nyújtanak a dalokban és nem hagyják leülni a hangulatot egy percre sem. A stílusi sokszínűség sajnos eredményezheti azt, hogy kevesebben tudják “befogadni” a 131-et, mert sokszor tényleg olyan érzés, mintha egy aranylakodalmon ülne az ember, ahol a legjobb momentumaiból szemezget az ünnepelt mindenféle kohézióra való törekvés nélkül. Emellett az is egy kicsit fájó lehet, hogy Porcelain és a Never egymás mögé került, ami két, ugyanazon a sémán alapuló, lassan építkezős dal, és egymás után lejátszva kicsit összefolynak a dolgok.

 

De ilyeneken annyira nem búslakodunk, amikor a One Car Garage minden alkalommal mosolyra húzza a szánkat, vagy épp a Miracle slágerrefrénjét próbáljuk kiverni a fejünkből, hogy a Cloud 9 csordavokáljáról ne is beszéljünk. Egy-két kivételtől eltekintve minden tétel a rádió eldugott szegletéből lett előkaparva azért, hogy az egyszerű ember is úgy tudja élvezni a fülbemászó dalokat, hogy ne érezze magát mocskosnak. Azt azért tegyük hozzá, hogy ez az eddigi legkönnyedebb lemezük, így aki igazi mélységet keres, az valószínűleg nem fogja örömét lelni a 131-ben, de aki a nyári forróságban egy kis felüdülésre vágyik, az bátran vesse bele magát az albumba, nem fog csalódni.

8,5/10