Egy lépés előre, kettő hátra: A Day to Remember – Bad Vibrations

Az ocalai A Day to Remembert azt hiszem, már teljesen indokolatlan lenne underground zenekarnak minősíteni, az elmúlt években a legnagyobb fesztiválok nagyszínpadait koptató csapat az egyik legnagyobb dobásnak számít a tengerentúlon, meg úgy nagyjából mindenhol szerte a világban. Jeremy McKinnon énekes előzetes nyilatkozatai alapján karrierjük egyik legkeményebb lemezét írták meg, amihez kétség sem fér, viszont sajnos ezzel együtt karrierjük egyik legrosszabb lemezét is „köszönhetjük” ennek.

Az A Day to Remembernek valahogy mindig megvolt az a tökéletes receptje a dalírásra, hogy bármennyire is lógnak ki egyik dalban a keményebb vagy dallamosabb irányba, valahogy mindig tökéletes arányokkal és témákkal dolgoztak. Már a megjelenés előtt kidobott dalok is aggodalomra adhattak okot, ugyanis a fentebb sorolt dolgokat teljes mértékben nélkülöző, gagyi breakdow parádékat kaptunk első körben, ez alól maximum a „Paranoia” kivétel (illetve a „Naivety” is, de az sem lett jó), ezzel a dallal sikerült egy kötelező slágert kiadniuk. Sajnos a teljes Bad Vibrations-t végighallgatva is csak a keserű szájíz marad, a nagyívűnek gondolt, de mégis nagyon izzadságszagú, a The Ghost Inside gyengébb pillanatait idéző refrének, és a szinte minden dalba kötelező jelleggel beleerőltetett S-büdzsé breakdownok nagyon fárasztóak úgy a harmadik szám után, és sajnos a hangzást sem sikerült tökéletesre belőni, az egésznek van valahol egy „doboz” érzete, a gitárok alig horzsolnak és a dob is túlságosan „puffog”, de ez már nagyon szubjektív. Fórumokat olvasgatva sok helyen találkoztam azzal a véleménnyel, hogy ez a lemez nagyjából ugyanolyan, mint a Common Courtesy, ami zeneileg igaz is bizonyos fokig (odáig, hogy a legtöbb dalnak olyan utánérzete van, mintha egy arról lemaradt demo lenne), viszont az említett dalcsokornak volt egy egységes, remekül belőtt hangulata, és szinte egy helyen sem lehetett érezni az olyan görcsös feszülést mint itt, hogy „srácok, már legalább 25 másodperce nem törtük meg egy szám lendületét egy indokolatlan breakdownnal, ne már!”. Több remekül működő, könnyed dal volt rajta, itt viszont pop-punk szinte teljesen kiveszett a zenéjükből, a régebbi dalokból összeollózott, teljesen súlytalan és bugyuta „We Got This”-en kívül szinte egyik dal sem nyúl vissza ezekhez a gyökerekhez, amivel alapvetően nem is lenne probléma, mert így ebben a formában teljesen felesleges beleerőltetni, ha nincs funkciója. A sok negatívum ellenére azért tartogat nagyon jó pillanatokat is az album: a „Reassemble” refrénje például azonnal megragad, illetve az „Exposed” pattogós, groove-os kezdőtémája is felüdülésnek hat, és a „Same About You”-t is ide vehetnénk, ha nem lenne benne az a borzalmasan kellemetlen gitárszóló, ami az A Day to Remember valaha volt egyik legrosszabb pillanata. Nem az a probléma a lemezzel, hogy megpróbáltak tökösebb dalokat írni, csak egész egyszerűen 2016-ban már semmi értelme annak (sőt, egyenesen ciki), hogy telepakolnak mindent olyan breakdownokkal, amiket már ők maguk is elsütöttek 5-10 évvel ezelőtt.

Kár ezért a lemezért, mert vannak benne király ötletek, de a dalokat inkább aszerint írták meg, hogy hogyan lehet minél több műkeménykedős témát belepasszírozni, hogy tényleg beleférjen a „legkeményebb lemezünk” címkébe. Remélhetőleg a következő lemezen visszatérnek oda, hogy ők diktálják a divatot, és nem pedig próbálnak ők igazodni, ez a megélhetési breakdownolás már nem lesz elég legközelebb. Kevesebb Stick To Your Guns– és The Ghost Inside– majmolást legközelebb! 5/10