Egy keserédes visszatérés – As I Lay Dying: Shaped by Fire

Nem hiszem, hogy sokan gondolták volna, hogy ennyi idő és egy ilyen botrányos körülmények között zátonyra futott karrier után még valaha visszatér az As I Lay Dying. Mint köztudott, a banda még 2013-ban oszlott fel, azután, hogy Tim Lambesis énekest letartóztatták, mert bérgyilkost készült felfogadni az akkori felesége ellen (erről bővebben a kritika után). A frontember közel három évet töltött rács mögött, majd tavaly állt össze újra a zenekarral, akikkel ezután kezdtek el dolgozni az új lemezen. Tim börtönévei alatt a többi tag részsikereket ért el a Wovenwar zenekarral, ám az új formáció dalain végig érződött, hogy itt valami hiányzik, ez nem az igazi. Sajnos vagy nem sajnos, de ez a valami, vagy inkább valaki Tim volt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a most megjelent Shaped by Fire lemez, mely az As I Lay Dying legjobb éveit idézi meg zeneileg.

Sokunknak volt az As I Lay Dying az, ami igazán berántott a metalcore műfajba, olyan meghatározó művekkel, mint a Frail Words Collapse vagy éppen az An Ocean Between Us. Ők voltak azok, akik mintát faragtak a mintából, a metalcore második (vagy harmadik, ki honnan számolja) hullámát olyan érzékkel lovagolták meg, ami a kortársak közül igencsak kiemelkedett. A bivalyerős megszólalással, fogós dallamokkal, lehengerlő agresszióval olyan egységet és arculatot adtak a zenekarnak, mely rögtön imponáló lett a keményzene ezen ága iránt érdeklődőinek.

Most pedig, hat év kihagyás ide, szardobálás oda, a banda zeneileg ott folytatja, ahol anno abbahagyta. Sőt bármennyire is elképzelhetetlen volt, a hangzáson még egy kicsit csiszoltak, így a szögbeverős ütemekkel és az agresszív atmoszférával az egyik legkeményebb albumukat hozták létre. A svédelt csontdallamok és disszonáns tördelések továbbra is gerincét képezik a koncepciónak, ám ezúttal egy kissé háttérbe szorultak a kifinomult dallamok, már ami a hangszeres részt illeti. A nyers erő az, ami leginkább hajtja a lemezt, és aminek lendületét néha színesíti, néhol töri Josh Gilbert vokálja. A zenekar továbbra is ragaszkodik a thrashes jellemvonásaihoz (Gatekeeper) és az évek során kialakult irányzékváltás után egyre dominánsabbá, néhol már rutinszerűvé váló breakdown-halmozáshoz (The Wreckage), amit a stíluson belül talán nekik sikerült összetéveszthetetlenül a saját képére alakítani. Ha jobban megnézzük, akkor itt is inkább a közelmúltba (ami tulajdonképpen már így is több, mint 10 év) való visszatérés illetve annak a fejlesztése érhető tetten, mint sem a banda kezdeti éveinek a felelevenítése. Elég csak az album húzósabb dalait összehasonlítani a Greater Foundation lépegetős metalcore-jával, a keményebb nyakmozgató témákról meg máris eszünkbe jutnak az Anodyne Sea mázsás breakdownjai. Az albumnyitó Blinded egyértelműen a Nothing Left hangulatát idézi, és ez jellemzi a legjobban az egész anyagot: göteborgi riffelés, elszabadult agresszió, nyakfájdító súlyolás, fülbemászó dallamos refrén, felemelő gitárszóló. A címadó képében egy kis újdonságot is kapunk, A-ra hangolt modern metalos megfejtésekkel megyünk egy mélyebben fekvő pincébe, és meg kell hagyni, ez is működik.

Mint őrült, ki letépte láncát, úgy tombol végig a lemez, igazi rifforgia az elejétől fogva. Nem tudom, hol és miért rejtegették eddig a srácok ezeket a témákat, de az biztos, hogy a Wovenwarban ennek a töredékét sem hallottuk (a World on Fire kivételével). Ezek azok a minőségi dalszerkezetek és gitártémák, melyek ennyi év után is megkülönböztethetővé és sikeressé teszik ezt a csapatot. Kevesen fogadtunk volna rá, de Tim Lambesisék még erősebben tértek vissza, mint azt az előjelekből sejteni lehetett, és ha más szempontból nem is, de zeneileg az As I Lay Dying újra lángol, a megtört szenvedély máglyarakásán. 8/10

A zenekar ma este a Barba Negrában koncertezik, vendégeik a Chelsea Grin, az Unearth és a Fit for a King, részletek az eseménynél.

És akkor a feketeleves: 2013-ban Tim Lambesis borzalmas tettekre szánta el magát. Két dolgot érdemes megjegyezni ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy a metalszíntér nagyobbik részét elég rendesen beárazták a visszatérés okán felerősödő hangok, miszerint: riffek > emberélet. A többség részéről a számonkérés, a téma feldolgozása, egyáltalán a történet kibontása és a párbeszéd helyett az előzmények negligálása volt az elsődleges reakció. „Le van szarva, hogy mi történt, csak jöjjön már az új lemez!” Ez így nagyon nincsen rendben. Erkölcsileg nem feltétlenül volt jó döntés újra együtt zenekarozni, és megértem azokat, akiknek ez nem elfogadható.

A másik oldalról viszont: az én felfogásom szerint, ha valaki megbánja a tetteit, az megérdemel egy második esélyt. Akármennyire is szar alak volt, az őszinte és megbánó újrakezdéshez nem szégyen segítséget nyújtani, sőt. Én ezt éreztem a zenekar tagjain is: nehéz innen megítélni, hogy egy több évtizedes barátság milyen mély és mennyire komoly, de nekem úgy tűnt, hogy Tim borzalmas cselekedetei ellenére a többiek mellé álltak, és segítenek neki végigjárni ezt a fájdalmasan nehéz visszatérést az emberi társadalomba. Nyilván a botrány kirobbanásakor mindennek elhordták Timet, de úgy néz ki, hogy ők meg tudtak neki bocsájtani. Hogy ez mennyire őszinte, vagy mennyire motiválta inkább a pénz, talán sosem tudjuk meg. Lehet, hogy ők igazán a lelkükben viselik azt a szellemiséget, amin a banda elindult. Én mindenesetre kíváncsian várom Tim lépéseit a bűnbánat útján.

Alább láthatsz egy kisfilmet, melyet a lemezen is szereplő Jake Luhrs (August Burns Red) szervezete, a függőség, a depresszió és az öngyilkos gondolatok leküzdésére létrehozott HeartSupport készített, és talán egy kicsivel közelebb visz minket a megértéshez. Emellett pedig itt egy friss videó az aktuális európai turnéról, amelyben többek között Jake is megszólal és elmondja, hogy miért támogatja Timet.