Egy kenguru újjászületése az Északi-sarkkörön – Blood Command: Praise Armageddonism

Nehéz helyzetbe került 2020-ban a norvég, de Európa-szerte egyre nagyobb népszerűségnek örvendő, önmagát csap “death pop”-ként aposztrofáló Blood Command csapata. Nem elég, hogy a negyedik albumukkal majdnem teljesen készen a zsebükben rájuk rúgta az ajtót a koronavírus, de egy várandósságnak “köszönhetően” el kellett búcsúzniuk az énekesüktől, Karina Ljonétól, aki akkor már hat éve erősítette a banda sorait, egy nagy- és egy kislemezt is felénekelve. Egy frontembertől megválni amúgy sem könnyű lépés egy zenekar életében, pláne ilyen körülmények közt. Öröm az ürömben, hogy a fő dalszerző (plusz énekes, gitáros, billentyűs, mindenes), Yngve Andersen továbbra is egyben tartotta a széthulló puzzle-darabokat, és egy rögtönzött Facebook-üzenettel be is zsákolta az új énekest a világ túlsó végéből. Ő Nikki Brumen volt, az épp leköszönő ausztrál Pagan zenekar éléről, aki szakmai és személyes tragédiák elől menekülve alig várta, hogy a szigorítások enyhítésével, több mint másfél évvel az első “igen” kimondása után személyesen is Norvégiába érjen új “családjához”. A Praise Armageddonism a nevével ellentétben egy újjászületés mind a banda, mind Nikki szempontjából – és hogy ez maximálisan beigazolódott-e? Nyugodtan kimondhatjuk, hogy igen.

Amennyire tragikus, pont annyira szívet melengető a felek egymásra találása, aminek a Kerrang! egy nagyon frappáns kis miniinterjúban utána is járt. Mi viszont most azért vagyunk itt, hogy már a kész terméken csámcsogjunk. Mint ahogy azt már korábban említettem, a Praise Armageddonism szinte már készen várta Nikkit és az ő hangját. A lemeznek két fő feladata volt: egyrészt bedobni az új hölgyet a mélyvízbe és megnézni, hogy fenn tud-e maradni koalás karúszók nélkül, minimum 20 fokos hőmérsékletkülönbség mellett is. Másrészt pedig kideríteni, hogy a Blood Command hangzása tud-e újat mutatni, hiába emelték a Cult Drugs és a Return of the Arsonist kiadványok szinte érinthetetlen státuszba a bandát a rajongóik szemében. Joggal mondhatjuk, hogy a küldetés célba ért, a feladat elvégeztetett. Szinte fel sem tűnik a lemezen, hogy az énekfelvételek több mint 15 ezer(!) kilométerről érkeztek. Nikki rendkívül otthonosan mozog az új közegben, a hangszíne is majdhogynem megegyezik Karináéval – ehhez nem is kell nagy kutatómunkát végezni, kapásból a második számnak, a Saturday Citynek már mindkét hölgy által felénekelt verziója megtalálható a neten. Itt mondjuk feltűnhet, hogy Nikkinek nem annyira fekszenek a nagyon magas hangok, amiket Karina könnyedén megütött, így ezeket jóformán sikolyokkal és kiabálással próbálja ellensúlyozni. Ezek elsőre furcsán hatnak, aztán hamar kényelembe helyezkednek a hallójáratainkban.

Zeneileg az album egyszerre hozza a már jól bevált, dinamikus BC-taktusokat, a hatalmas (pop) punk rock-slágereket és a fejrázós hácés húzásokat, miközben nem fél hozzányúlni ahhoz az eszköztárhoz, amit megteremtettek maguknak. Az olyan darabok, mint az elejétől a végéig durrancs The End Is Her, a másfél perc alatt leégő matekos dinamit Everything You Love Will Burn, vagy az atmoszférateremtő, katartikus ooh-zásokba torkolló Nuns, Guns & Cowboys mind arról tesznek tanúbizonyságot, hogy a Praise’ egy pillanatra sem tud leülni, és nem is várja el ezt tőle senki. A szövegek továbbra is a különböző szekták romboló erejének, a politikai elit nemtörődömségének és úgy en bloc a világ romba dőlésének állít bűzölgő emlékplakettet. Mondjuk ez utóbbi szituáció egyfajta paradoxont idéz elő, ahogy a bolygó a lángok martalékává válik, úgy egyesül Nikki és a Blood Command világa egy sziporkázó, ötletekkel teli egésszé. Amint pedig elérünk ezek mentén a lemez végéhez, szembesülünk a banda eddigi legnagyobb vállalásával: ez a zárótétel, a Last Call for Heaven’s Gate. A maga közel nyolcperces játékidejével nem csak a srácok eddigi leghosszabb darabja, de amikor két és fél perc körül ráúszik egy sejtelmes szaxofondallam a tőlük már megszokott szélvész tempóra és Sigurd Haakaas dobos szüntelen cséplésére, majd az egészet egy furcsa instrumentális, jazzes art-punk káosszá gerjeszti, akkor elkönyvelhetjük, hogy köszönjük, ennyi volt, így kell újjászületni!

A Praise Armageddonism nem feltétlen a norvégok legjobb lemeze, viszont a körülmények ellenére a legváltozatosabb, legkísérletezősebb és minden kétséget kizáróan a legbátrabb megmérettetésük is. Egy kiváló lenyomata annak, hogy lehetünk bárhol a világon, akár földrészekre egymástól, hihetünk ugyanabban a dolgokban és gondolkodhatunk hasonlóan ötletek megvalósításáról. Nikki a zenekara és a családja elvesztése után új otthonra lelt, a Blood Command pedig megtalálta a hiányzó láncszemet. A lemez negatív hangvétele ellenére is árad belőle az optimista, bizakodó és derűlátó jövőkép, ami ezt az öt embert és a rájuk váró következő lépcsőfokot illeti (amihez már el is kezdték írni közösen az új dalokat, hahó!). Ja, és hogy a világgal mi lesz? Vigye el az enyészet az egész cuccost! 8,5/10