Egy jó történet fontosabb, mint a valóság – Thy Catafalque: Alföld

Eltelt újabb egy/másfél/két év (mikor épp mennyi), itt az ideje, hogy át is adjuk magunkat a soron következő Thy Catafalque-anyagnak. Kátai Tamás mint szorgos kis hangya, menetrendszerűen le is szállította friss vízióját, aki pedig behatóbban követi a multiinstrumentalista zenész munkásságát, mint egy átlagos, “mindent meghallgatok” fogyasztó, az bizonyára értesült afelől, hogy az Alföld egy kicsit hagyományosabb vizekre evez, csökkentve a mindenféle experimentális megoldásokat. Persze ez nem azt jelenti, hogy kaptunk egy mittudomén echte Obituary-lemezt (elnézést az Obituary fanoktól, de Tardyék muzsikáját is más miatt szeretjük), hiszen a hamisítatlan Catafalque-jegyek így is szerephez jutnak, de jóval kompaktabb módon, több teret hagyva a sötétebb csépléseknek. Papíron ez marketingből ötös, a gyakorlatban pedig mindjárt a végére is járunk annak, hogy ez meg tudja-e hatni az “újvonalas” Catafalque-élvezőket, vagy leginkább a régisulis rajongók jártak-e jól az új eresztéssel.

Mielőtt átszelnénk az Alföldet muszáj megemlítenem, hogy imádom azt a kultuszt, ami Tamás köré lett felhúzva. Nézem, hallgatom, olvasom a vele készült interjúkat és a legtöbb kérdező remegve, kéztördelve próbál “isteni” fényében megmártózni: mint amikor az első Tinder-randin bekamuzod a partnerednek – egy kis derék fölötti tipitapi reményében -, hogy te amúgy szétadod a középkort, és két óra múlva már egy lovagi tornán találod magad, udvari bolond jelmezben. Mindeközben Kátai a lehető legpozitívabb értelemben vett átlagos személy, aki szeret zenét írni, szereti a nyugis hétköznapokat és a természetet, és a legtöbb alkalommal abszolút nem akarja túlmisztifikálni a produkcióját, nem görcsöl rá, hogy a most következő szekció olyan rétegelt jelentéstartalommal bírjon, hogy azt még a turbóredditesek se tudják megfejteni. Ezen logika mentén haladva az Alföld bár sok helyen jóval komorabbnak és sötétebbnek hat elődeinél – különösképpen a Halál szinte folytonos megidézésével -, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a zenész úgy kelt fel, mint egy habzó szájú Kafka, hogy márpedig most ő rohadt depis dolgokról fog szöveget írni.

Ha már úgyis felhoztuk az ádáz hangvételt, akkor a lemezt nyitó A csend hegyei + Testen túl páros tényleg színtiszta gyászmetal – természetesen a jobbik fajtából. Ha a Vadak vagy a Naiv lenne az első és egyetlen TC-élményem, meg sem mondanám, hogy ez ugyanaz a zenekar. Mindkét dal a lehető leghagyományosabban van hangszerelve, és eléggé hátborzongató atmoszférát is teremtenek. Igazából az ezután következő A földdel egyenlő is simán beférne még ebbe a nettó drasztikus vonalba, ha a vége felé nem kapna egy grandiózusabb finálét, és Bokodi Bálint énekes által az album első tiszta vokálját. Innentől aztán a közel tízperces címadó behoz mindent is a repertoárba: különleges hangszerek, szokatlan (mármint ‘Catafalque-skálával mérve egyáltalán nem) taktusok, törzsi motívumok, és még Horváth Martina is feltűnik – igaz, csak ebben az egy nótában. Aki az utóbbi pár lemez folkos, helyenként elektronikával és pop elemekkel tűzdelt soundjára esküszik, az az album második felével már nem nagyon lőhet mellé.

Ha pedig már megemlítettem a vendégeket, nyilván felmerülhet a kérdés, hogy a két éve már élő produkcióként is helytálló zenekar tagjai mennyire folytak bele az album munkálataiba? Nos, igazából semennyire. Bár ez hülyén hangzik, de Tamás munkásságát illik úgy kezelni, mint egy időutazóét, tehát amit mi itt és most hallunk, az tulajdonképpen már kb. két éve (vagy annál régebben is) kész volt, szóval azok halmaza, akik itt feltűnnek és most már a koncertező felállást is erősítik, ezen dalok írásakor jóformán még csak felkért vendégek voltak, vagy épp csak megtudták, mi vár rájuk a továbbiakban. Tamás már azt is elárulta, hogy a következő lemez (ami, eltaláltad, már szintén kész van) utáni anyagon már nagyobb szerepet akar adni társainak a zeneszerzésben, szóval ki tudja, milyen ideák várnank majd ránk a jövőben a Thy Catafalque égisze alatt.

De ne szaladjunk ennyire előre, egyelőre azt összegezzük, milyen is az Alföld. A lemez ezúttal is végig leköti a figyelmet, intelligens és változatos megoldásokkal operál, annak ellenére is, hogy esetenként egy jóval homogénebb dalszerzői metódust vélhetünk felfedezni. Az Alföld egy hazatérés.

Hazatérés a tradicionálisabb soundhoz, a letisztultabb struktúrákhoz és a szerényebb dalhosszokhoz, amiket talán már nagyobb eséllyel lehet a színpadon is előhúzni.

A kilenc dal magabiztosan felsorakoztatja a Thy Catafalque több mint két évtizedes munkásságának legszerethetőbb motívumait, egy amolyan nem hivatalos “besztof” kiadvánnyá lépve elő. Van, hogy nem is kell más, csak egy ilyen jól ismert hajlék, ahova időnként elmenekül az ember a világ zaja elől, hogy kifújja magát és átlapozzon egy fényképalbumot. 8,5/10