Egy hónap alatt 4 millió kattintás: mi az a Babymetal?

Ezek a fiúk és lányok ugyanis nem csak énekelnek, hanem modellkednek, színészkednek és olyan közszereplők, akik leginkább a tökéletes, rózsaszínködös álomvilág megtestesülését jelentik… ám ők is csak egyek a tucatból. A népszerű idolbandák (és azok alcsoportjainak) létszáma átlag 4-8 főt számlál (extrém esetekben akár 40+ is lehetséges), kiknek szinte minden lépése előre meg van írva és 0 beleszólásuk van a dolgok menetébe. Kivétel, ha annyira kinövik magukat, hogy szólókarrierbe kezdjenek, ám ez relatíve keveseknek adatik meg, nem is válik be az esetek többségében és nem is használják ki saját művészi hajlamaik kiélésére a lehetőséget, hanem a producerek, managerek és írók kezeibe bízzák magukat. A cuki pop, electro pop, dance és r&b stílusok a legelterjedtebbek, ám 2011-ben gondoltak egyet az Amuse-nál és megalkották az iskolás lányokból álló idoltriót, akik alá metal zenét raktak – az eredmény többek között minden idők legjobb nézettségével indító metal videóklipje.

A Babymetal három kislánya a fentebb említettekhez hasonló utat járt be, és a projekt megalakulásáig még fényképen sem láttak elektromos gitárt, ám pár kislemez után beindult a szekér, és jöttek a teltházas stadionos (!) fellépések, DVD-k és videoklipek. A cím nélküli debütlemez két dal kivételével a korábban kiadott számokból dolgozik, így sok meglepetésre nem kell számítani a keményvonalas rajongóknak, viszont kezdőlépésnek tökéletes mindenki számára. A majd egyórás lemez nagyon sok meglepetést tartogatott bárki számára, többek közt azt is, hogy nem is rossz az összkép. Miért is lenne az, ha olyan emberek rakták ezt az egészet össze, akiknek ez a szakmája? Persze az énekes-táncos koreográfia és előadásmód a három lány kezében van: az énektémák többségéért a 16 éves főénekes Suzuka Nakamoto felel, illetve mellette a két fiatalabb (14 éves) háttérvokálos, Moa Kikuchi és Yui Mizuno segít be, a zenekar pedig öt maszkos figurából áll, kiknek valódi személyiségét természetesen nem ismerni. A zene alapkoncepciója a keményvonalas metal ötvözése a helyi rádióbarát és „ultracuki” J-pop zenével, ám a lemez hallgatása közben megdöbbentően sok stílust fogunk felfedezni és még egy avantgárd mathcore banda is elismerően bólogatna a műfaji kavalkád és hirtelen variálások hallatán.

Folk metal, szimfonikus metal, metalcore, nu-metal, djent, death metal, power metal, heavy metal alapok keverednek a másik véglettel: electro pop, happy hardcore, eurobeat, drum and bass, dubstep, hip-hop is felbukkan, és még reggae-re is találunk példát, a tiszta ének mellett a csontvázaknak beöltözött tagok pedig üvöltenek, hörögnek vagy épp piggy style-ban segítenek a csajoknak. A változatosságra nem lehet panasz, hiszen itt a szó legszorosabb értelmében nem fogunk két ugyanolyan számot hallani, mindegyik karakteres, azonnal felismerhető, az egysíkúság legkisebb jelét sem mutatja egyik sem. Zeneileg persze nem annyira technikásak, mint amiket az igazi, minőségi zenekaroknál megszokhattunk, cserébe viszont baromi ragadós refréneket írtak. A Megitsune, Gimme Choco!!, Headbanger!! vagy a Doki Doki Morning telitalálat ilyen szempontból – igen, a dalszövegek (illetve maguk a témakörök) természetesen iszonyat blőd stílusban íródtak, amit valamennyire meg is követel a koncepció, úgyhogy ha valamiért, ezért biztos nem fogjuk őket megszeretni.

De akkor mitől lehet? A Babymetalt lehetetlen komolyan venni és az egész hype is emiatt alakult ki: egy teljesen életképtelen ötletből csináltak egy vicces, de a lehetőségekhez képest profi brandet, amit kellő humorfaktorral és iróniával érdemes kezelni. A Babymetal egy olyan tudatosan felépített guilty pleasure a metálosoknak, ami nagyot szól, vicces és szórakoztató, ráadásul annyira egyéni, hogy hasonlóra egy jó ideig nem is lesz példa.

??/10
(a cikk megírásában közreműködött Case a Sound of Japantól)