Egy dudás nem elég egy csárdában – Serj Tankian: Elasticity

Több mint 15 év telt el azóta, hogy a System of a Down utoljára lemezt adott ki. Helyezzük ezt kontextusba: a Mezmerize és a Hypnotize ugyanabban az évben jelent meg, mint a Star Wars: A Sithek bosszúja, a Need for Speed: Most Wanted és a legelső Guitar Hero. 15 év alatt rengeteg minden és mindenki megváltozik. Noha a zenekar tavaly novemberben a semmiből előrántott két dalt az örmény/azeri konfliktus apropóján, a vélemények nagyjából pont 50-50% arányban oszlottak meg, ami lássuk be, nem a tőlük megszokott szint. Egy igazi System’-vágtának minimum egyöntetű elégedettséget kellene kiváltania a közönségből. Szóval mi van akkor, ha már nem is kell nekünk új anyag tőlük? Illetve mi van akkor, ha Serj Tankian, a csapat (fő) énekese és szövegírója azt mondja, hogy márpedig itt van öt dal egy soha el nem készült System’-albumról? Engedünk a csábításnak és ráharapunk a mézesmadzagra, vagy elfogadjuk Serj blöffképességét és konstatáljuk, hogy ez is a része a színjátéknak? Ezt a döntést firtatja az Elasticity.

Már a legelején feltűnhet a kislemez címe: Elasticity. Biztos nem véletlen egybeesés az anyazenekar három platinát is bezsebelt opuszával, a Toxicityvel. És nagyjából itt véget is ér az összes hasonlóság… Jó, ez lehet most így egy erős kijelentés, de valahogy elmarad a systemes katarzis, viszont az is tény, hogy amióta a csapattagok szétszéledtek és mindenki a saját útját egyengeti, ez Tankian leginkább SOAD-kompatibilis kiadványa. Ami nem is túl nagy teljesítmény, lévén hogy az utolsó, nyolc évvel ezelőtti albuma (igen, ezeknél az arcoknál nem kell meglepődni a gigászi kreatív szüneteken), az Orca például egy klasszikus zenei mű volt, de akadtak még a repertoárjában jazz oldalhajtások és filmzenék is. Szóval egy ilyen felhozatalból hogy lehet mégis kiemelkedni és hűnek maradni a gyökerekhez?

Az Elasticity nagyjából a tavalyi Protect the Land/Genocidal Humanoidz átlagával operál. Vannak benne igazi bólogatós kitűnések és szemforgatós legyintések is. A címadó nem is lehetne jobb pozícióban a lemezen: egy pörgős dal, riffekké érő szintiszólamokkal, igazi megszállott tónussal és lágy dallamokkal. Aztán jön a Your Mom, ami magasan a kiadvány fénypontja. Itt érezni igazán Serj elsöprő erejét, mind a zene-, mind a dalszerzés terén. A radikálisoknak és szélsőségeseknek középső ujjat mutató trekk színtiszta energia és odamondás, zseniális szöveggel és olyan hangulattal, amiből ha kapnánk még vagy nyolc-kilencet, az minden elvárásunknak eleget tenne. De sajnos a világ nem így működik. Az ezután következő How Many Times? és Rumi, noha egyáltalán nem rossz számok, lényegében csak ellebegnek a kislemez közepén, mint súlytalan balladák, nagyjából az Imperfect Harmonies érát idézve. A zárótétel, az Electric Yerevan pedig hiába boncolgat súlyos témákat, nem tudja azt a fajta mellbevágást hozni, amit a lemez eleje, így a lezárás egyfajta befejezetlen hatást kelt a hallgatóra.

Ha hiszünk Serj szavainak, akkor ilyen lenne egy System of a Down-lemez Daron ripacskodása, John elvont politikai nézetei és Shavo… szakálla nélkül. Ez teljes mértékben Serj Tankian maga, amikor System-dalokat akar írni. Az eredmény egyáltalán nem csalódás, de érződik, hogy ezek a srácok együtt lennének az igaziak, egy helyen, egy hullámhosszon, mert hát sajtos-sonkás szendvicset sem lehet csinálni pusztán sonkából. Vagyis lehet, de az eredmény nem lesz ugyanolyan. Mindenesetre az örmény polihisztor beadta a blöfföt, hisz meghallgattuk a lemezt, ami egyeseknek tetszeni fog, másoknak nem. Ő most kezet mos és hozzá is lát a következő projektjéhez, mi pedig tovább forgolódunk az ágyban, hogy érdemes-e várni olyanra, ami egykoron tökéletes volt, vagy ideje elengedni és méltón tisztelegni így a hagyatéka előtt. 7/10