Egy birodalom felemelkedése – Humanity’s Last Breath: Välde

Van úgy, hogy az életben új, eddig nem tapasztalt érzések, tapasztalatok, ingerek érik az embert, amire tudományos alapokon nem igazán van magyarázat, nincs a dolognak elnevezése, nem is biztos, hogy az egy nóvum, de a tudatalatti szinte ordítja, hogy ez egy olyan tényező, ami egész odáig nem volt jelen a lét ezen síkján. Ez a kreativitásban sincs másképp, innovációkkal eljátszhat úgy az egyén, hogy akár véletlen folytán, akár tudatosan olyan szintre evolváljon, ami teljes mértékben újraírja a szabályokat. Leegyszerűsítve: vegyünk alapul egy mára eléggé leharcolt és túltelített műfajt, mint a deathcore, és adjuk olyanok kezébe, akik valami teljesen újat alkotnak belőle, megőrizvén az eredetiségét. Mindezt teszik úgy, hogy csak bemennek egy kiskapun, ami egész eddig nyitva volt. A Humanity’s Last Breath így tett és a Välde (ejtsd: Velde) című lemezzel nem csak hogy a pályájuk csúcsára értek, de egy egész műfajt helyeztek új megvilágításba.

Ami nem kifejezetten újdonság a svédek részéről, már a két évvel ezelőtti Abyssallal is gigászi magasságokba és mélységekbe (hangzás terén) juttatták magukat, de a Väldén érződik igazán, hogy az akkor még tesztüzemmódban lévő stílusjegyek itt lettek végérvényesen bebetonozva a zenekar zsebnoteszébe. Maga az album címe magyarra fordítva Birodalmat jelent, ami elég beszédes, látván és hallván az atmoszférát, amit a srácok felhúztak e kiadvány köré, amin a Mariusz Lewandowski által inspirált albumborító még vagy ezer színtérpontot dob. A blackes részek még sötétebbek, a groove-ok még inkább az ember hallójáratába vájnak, az alapokat képző leheletnyi djentes vonások már szinte eltörpülnek ennyi fojtó súly alatt. Ez utóbbi abból a szempontból is érdekes, hogy a zenekar gitárosai, Buster Odeholm és Calle Thomer (előbbi végezte a lemez teljes háttérmunkáját és csiszolta makulátlan hangzásúra az anyagot) éppenséggel a Vildhjartában is érdekeltek. Abban a zenekarban, amit sokan a djent egyik terraformáló brigádjának tartanak. Nemhiába az itt-ott megmutatkozó azonos stílusjegyek a két társulat közt, mint egészséges cserekereskedelem, úgy működnek. De ha mélyebbre ásunk, akkor jókora Meshuggah- és Ulver-hatásokat is felfedezhetünk, amik üdítően hatnak egy alapjaiban deathcore-t megmunkáló banda esetében.

Eleinte fenntartásaim voltak a dalok számát és a játékidőt illetően, lévén, hogy nem egy könnyedén emészthető egyveleggel dolgozik a csapat, illetve hogy nem-e válik töménnyé vagy esetleg már vontatottá az egész. De szerencsére ez távolról sincs így: az album mértani precizitással van összerakva, a dallamok, a kórusok, a fel-felbukkanó szimfonikus szösszenetek pont ott és pont addig tartanak, amíg jelenlétük indokolt. Másik pluszpont a számcímek, szerkezetüket tekintve. Látszik, hogy nem a “random gonosz tracklist generátorral” készültek, a Glutton tényleg elevenen felzabál, az Earthless szinte kihúzza a lábad alól a talajt, a Descent mélybe taszít, a Dehumanize-t meg talán már nem is kell magyarázni. Az ötvenedik perc végére a hallgató úgy érzi, hogy ez a négy ember úgy pusztította el a világot, hogy meg se izzadt közben.

A Humanity’s Last Breath már az Abyssallal is bebizonyította, hogy nem kell őket félteni, ha atmoszférateremtésről van szó, de a Väldével egészen új megvilágításba helyezték magukat és mindazt a műfajt és stílusjegyet, amit segítségül hívtak e káosz prezentálására. A srácok az összes lehetőséget megragadták, ami a kezük ügyébe került, az eredmény pedig egy lenyűgöző és fajsúlyos áradata lett a sötétségnek és az elmúlásnak. Újraértelmezése zsánereknek, hangzásoknak, íratlan szabályrendszereknek. Egy léc, amit a zenekar úgy ugrott meg, hogy ha ezt a magasságot tartják és nem hagynak alább önmaguk formában tartásával, akkor újra és újra képesek lesznek megugrani hiba nélkül. Akár az utolsó lélegzetükig is. 9/10