Ég a város, ég a ház is – Zeal & Ardor: Zeal & Ardor

Hiába áll elő az ember egy remek ötlettel, ideával, elképzeléssel, és valósítja azt meg magas kvalitással, nem lehet ugyanazt a dolgot hosszú időn keresztül marginális változtatások nélkül görgetni, remélve, hogy ugyanúgy leköti az emberek figyelmét, mint azelőtt. Elég egy pillantást vetni a technológiára, a gasztronómiára, vagy esetünkben a művészetekre, azon belül is a zenére. Azért fejtegetem most ezt a gondolatmenetet, mert a Zeal & Ardor új lemeze kapcsán több helyen is belefutottam az interneten olyan negatív hangokba, mint, hogy ez már nem olyan, mint ami miatt megszerettük a projektet anno, hiányzik a lánccsörgés, az ostor húsba vágása, a tömény okkultizmus ránk telepedése és bekebelezése, bla, bla és bla. Tény, hogy nem teljesen olyan, de attól még nem lesz felettébb rossz. Ez a lemez más. Más időket képvisel, máshol jár az elmesélt sztoriban és más kérdéseket vet fel. A diverzitás az élet velejárója, ezt pedig a Zeal & Ardor harmadik, azonos című lemeze maximálisan alá is támasztja.

Ha valakinek halvány lila gőze se lenne arról, hogy miről hadoválok, annak egy kis gyorstalpaló: közel tíz éve, hogy a svájci-amerikai multiinstrumentalista, Manuel Gagneux felment egy internetes fórumra (egyesek szerint 4chan, mások szerint Reddit, de ez végülis totál lényegtelen), hogy megkérje a kommentelőket, ajánljanak neki egymástól eltérő zenei stílusokat, hátha össze tud belőlük dobni egy dalt fél óra alatt. Érkeztek is olyan ötletek, mint az afro djent vagy az industrial grunge, de a legjobb javaslatnak a black metal és az afrikai rabszolgadalok kombója tűnt. Ez a projekt rövid és tömör története. A 2016-os debütlemez, a Devil Is Fine után, 2017-ben a projekt teljes zenekarrá eszkalálódott – legalábbis koncertezés szempontjából. A dalokat továbbra is Manuel egymaga írja meg, énekli el és játssza fel őket az összes hangszeren (leszámítva a dobot). Természetesen ahogy nagyobb tömegek kezdtek felfigyelni a munkájára, ahogy a frontember többeket engedett a kreatív folyamatok közelébe és jóval több stílust kezdett el megmozgatni, úgy vált a Zeal & Ardor jóval “befogadhatóbbá” a kezdeti nyers, kompromisszummentes demókhoz képest. Egyvalami viszont sosem változott, az pedig maga a projekt mögött meghúzódó ideológia, miszerint:

Mi lett volna, ha az amerikai rabszolgák Isten helyett a Sátánt fogadják be magukba?

A történet ott folytatódik, ahol az előző két lemez véget ért. Amíg a Devil Is Fine bemutatta, hogy milyen az élet a fogságban, a Stranger Fruit pedig magát a szökést járta körbe, addig a harmadik lemez a menekülésről, a megvalósítandó tervekről és arról szól, hogy mi lesz ezután. Rögtön a nyitótétel, vagyis a Zeal & Ardor című szám a Zeal & Ardor című lemezről, a Zeal & Ardortól (csacsi öreg Black Sabbath-iskola) egyből megteremti az alaphangulatot egy igazán mélyreható, industrialos feszültségkeltéssel. Zeneileg ez egy nagyon sötét Imagine Dragons-nóta is lehetne, és ezt a lehető legjobb értelemben kell venni. Aztán jöhet a szájbarágós című Run, ami egy igazi agresszor darab, és itt már jobban a mélyére túr az eszköztárnak a művész, ugyanis még egy metalcore-szerű breakdown is felcsendül. Kétségkívül a lemez egyik legacsarkodósabb darabja. Aztán az album első felének közepénél (na ezt bogozd ki) megjelennek a vélt és remélt furcsaságok: az Emersionben popos, lofi hip-hopos (igen, pont olyan, mint ami az összes fejhallgatós lányos, ablakban macskával a városi fényeket hesszelős vizuál alatt szól) hatások keverednek poszt-rockkal és a black metallal. Pont, mint az azeri Violet Cold zenéjében megszokhattuk. Az ezt követő Golden Liar egy lassabb darab, ami nagyot merít Morricone hagyatékából, és hiába a füttyök, az ooh-zások és az alapvetően vánszorgó tempó, szinte érezni, hogy ez egy benzinnel végiglocsolt ösvényt szimbolizál, ami csak egy szikrára van attól, hogy porig égessen házat, templomot, vagy tulajdonképpen mindent és mindenkit, aki valaha fájdalmat okozott.

Az Erase progresszív megoldásokkal, míg a Bow soulos grandiózussággal próbál egyszerre összezavarni és levenni a lábadról. A Feed the Machine csörtéje eredetileg dobgéppel lett volna előadva, ha nem lassítanak rajta, ugyanis a dobos, Marco Von Allmen elmondása szerint képtelenség lett volna eljátszani. Itt kapunk egy kis Ministry-hatást is, a soron következő I Caught Youban meg Deftonest. A Church Burns lett szövegileg a legmegosztóbb darab a lemezen (ez mondjuk egyértelműen levonható a címéből), és még Zeal & Ardor-os, csőrgődobos mércével mérve is szokatlanul könnyed, seggrázós dal. A Götterdämmerung egy Wagner-operarészleten alapszik, ebből kifolyólag majdnem végig németül is van énekelve. Ha eddig nem volt nyilvánvaló ennek a nyelvnek a mémekbe hajló agresszív csengése, tessék egy hallgatást vetni erre a dalra. Az utolsó előtti J-M-B (Jazz, Metal, Blues)-t talán nem kell magyaráznom, pontosan az történik benne, amit a cím sugall, míg a záró A-H-I-L (All Hope Is Lost) egy olyan keserédes befejezése a lemeznek, amilyen anno a Stranger Fruitnak a Built on Ashes volt, azzal a különbséggel, hogy ez kizárólag elektronikus hatásokkal, ének nélkül juttatja el a hallgatót egy, a lelki békétől a lehető legtávolabb található helyre.

Eleinte bosszús voltam, amiért hat(!) dalt is kiadtak előzetesen a tizennégyből, mondván: ez olyan, mint mikor úgy mész moziba, hogy tudod a legtöbb spoilert előre. Így, az egész lemezt egyben hallva viszont bátran kijelenthető, hogy hiába táplálkoznak a dalok gigászi repertoárból hatások terén, és kaptak egy jóval modernebb köntöst (nem csak) eszközhasználat szempontjából, a vér, a verejték és a tűz ott van továbbra is bennük. Nem tudni, mit hoz a Zeal & Ardor számára a jövő, az viszont egészen biztos, hogy ezúttal is a korlátok nélküli sokoldalúságról lett tanúbizonyság téve, úgy, hogy a recept nem változott: fékezhetetlen harag a világ igazságtalansága és olykor pusztán a földi lét iránt. Ezt a produkciót egyhamar biztosan nem fogják láncra verni. 8,5/10