Ef – I Am Responsible

Göteborg városa nem egy, s nem is két nagy nevű, urambocsá’ meghatározó munkásságú zenekart bocsátott eddig a külvilág színe elé, bolygónk egészét tekintve se szeri, se száma azoknak a zenerajongóknak, illetve bandáknak, akik szemében egyenesen a patetikus „világ középpontja” titulussal illethető csak eme település. Számukra egyfajta garancialevél lehetne, hogy az Ef kvintettje is innen indul hódító útjára, azonban jelen esetben nem egy újabb, a „melodikus death” előtaggal illethető muzikális ágazatban babérokra törni óhajtó ifjú titánt köszönthetünk képükben, hőseink ugyanis a post-rock stílus mellett kötelezték el magukat.

A kezdetekhez egészen 2003 májusáig kell visszautaznunk az időben; adva vagyon egy csapat fiatal egy rosszul szellőző pincehelyiségben, akik úgy döntenek, hosszan építkező, varázslatos melódiákban tudnák legjobban kiélni kreativitásukat. Készítenek négy saját kiadású demót, (később a Jezebel Records 7” szériájába is beépülnek), sajnos ugyanennyi tag jön-megy a gitáros poszton is, lezavarnak egy turnét hazai pályán, s ötöt Európában, melyek folyamán olyan példaképeik osztották meg velük a világot jelentő deszkákat, mint a 65daysofstatic, a Red Sparrowes, és a Gregor Samsa. Az egyöntetűen nagyon pozitív megítélést kivívó 2006-os debütálást, a Give Me Beauty… Or Give Me Death lemezt az And the Sound Records karolja fel, s náluk jelenik meg a folytatás is két évvel később, azaz meg is érkeztünk cikkünk tárgyához.

A Give Me Beauty… Or Give Me Death eléggé a szívemhez nőtt, s ami utódja kapcsán először felötlött bennem, hogy az új dalok terjengősebbek lettek, még kevesebb bennük az ének, s több a visszafogott ambient merengés, révedés. Világmegváltásról, stílusreformációról-, ill. vérfrissítésről természetesen nem ejthetünk szót, hisz előre borítékolhatóan az I Am Responsible 58 perce sem fogja elejét venni az Explosions In The Sky-al való összehasonlítgatásoknak. És bár az austini kvartett hangzása az Ef gitártémáiban, és dallamvilágában is erőteljesen visszaköszön (a Mogwai jelenlétével egyetemben), azért hiba lenne pusztán egy vállrándítással elintézni a svéd ifjoncok produkcióját, hisz a származásukból adódó igényes zenei megvalósítás evidens, és már a Give Me… lemezen is tetten érhető volt. A sound egyszerűen remek (ez a velük közös kiadónál lévő, s helyenként hasonló atmoszféra megteremtésével próbálkozó Immanu El esetében is érvényes), minden hangszer nagyon szépen és tisztán szól; innentől fogva tehát már csak maga a muzsika számít.
Claes Strängbergék említett mentorukkal ellentétben tehát nem teljesen instrumentális zenében utaznak; ámbátor az is igaz, hogy a harmonikát is kezelő Tomas Torsson gitáros visszafogott, andalító éneke egyáltalán nem fog főszerephez jutni. Simogató orgánuma a kitöltendő játékidő alatt egyszer sem tolakodik előtérbe; azon a pár helyen, ahol felbukkan, teljesen együtt hullámzik a dalfolyammal, egybeolvad a megteremteni kívánt aurával – s a zenével párhuzamosan egyáltalán nem nyújtózkodik a durvább tartományok irányába. Ugyan az ének jobbára statisztaszerepre kárhoztatik, a harmonika megemlítése nem véletlen; s már a bevezetőként funkcionáló, narratív betétekkel vastagon meglocsolt, egyszerű, mégis szép dallamra építkező Soon után következő atmoszférikus Två esetében fény derül a miértre is. Ez a varázslatos, és igényes dallamvezetéssel büszkélkedő darab ugyanis (a Neurosis –, s még inkább annak Times Of Grace lemeze – után szabadon) széles eszközpalettára támaszkodva próbál az Ef hangzásának egyfajta különleges ízt-, s ezzel együtt létjogosultságának érvényt szerezni a mai post-rock mezőnyben, ezt pedig cselló, trombita, hegedű, orgona, és egy melodica nevű, szintetizátor billentyűkkel megszólaltatott fúvós hangszer felvonultatásával támasztja alá. Hogy mekkora sikerrel, azt nehéz megjósolni, főleg a Bear első felének elég direkt Cult Of Luna áthallásaival, melyek a vegytiszta post-rock stílusjegyek felsorakoztatása, és a remek beteljesedés elérkeztéig fokozatosan felfelé ívelő szép dallamok mellet is zavarólag hatnak. Pedig e dal (16 perces hosszától függetlenül) minden sietségtől mentesen hullámzó, és álmodozó, tágas hangulata nagyon oda lett téve; miként az utána érkező Thrills éteri dallamvezetése, okos felépítése, s a kirobbanó tetőpontja is méltán érdemli ki az elismerő szavakat. Még jobban épít az egzotikus hangszerek jelenlétére az Appendix, melynek megfoghatatlan, pillekönnyű melódiái simogatják a fület, és balzsamként hatnak a lélekre, ám az előtte lévő tételt egy hajszálnyival izgalmasabbnak ítélem meg. A szintén nem klipes hosszúságú A Tailpiece zárása szinte megkoronázza a lemezt; szomorú hegedűdallamai egy igényesebb dráma filmzenealbumán is jól mutatnának, s az egész dal az Ef koncepciójába illően rengeteg érzést, hangulatot, képet sűrít magába, melyek hosszan tartó lecsengése után még sokáig maradsz eme 58 perc hatása alatt.

Szokásos ellenérvként természetesen jelen esetben is felróható, hogy a svéd ötös „hozott anyagból” dolgozik, azaz nagyon érezhetőek a hatásaik, én mégis inkább azt kifogásolnám, hogy (az igényességet el nem vitatva) most mintha kevesebb lenne az emlékezetes rész, vagy megoldás, mint korábban, néhol elkalandozik a befogadó figyelme. Függetlenül attól, hogy elődje egyelőre jobban tetszik, újra és újra érzem a késztetést, hogy elmerüljek az I Am Responsible által kínált világban, így – bár eleinte kevesebbet akartam adni rá – a szívemre hallgatok, s a minden hallgatásnál beszivárgó újabb és újabb árnyalatokra alapozva megelőlegezem a bizalmat:

8 / 10

Official // MySpace