EF – Ceremonies

Azt rögtön hangsúlyozni kell, hogy aki kétlábdobokra vagy zenegép mellett részegen ordítható metalhimnuszokra ácsingózik, az lapozzon, az EF ugyanis továbbra is egy poszt-rock banda, kevés ambient és indie rock hatással. A korábbi anyagok körül kialakult mikrohype után az új korong is biztosan erre a bőven kiérdemelt sorsra jut majd, nem hiába dolgozott a keverésen a Cult Of Luna egyik dobosa, Magnus Lindberg, és valószínűleg a The Ocean-ös arcok által működtetett Pelagic Records sem fog szégyent vallani a terjesztés terén, valamint a heveny koncertezés (Ázsia és Európa nagy része után október 30-án jönnek az A38-ra) is segíteni fog, hogy minél több emberhez eljusson a korong. A banda amúgy zeneileg túl sok meglepetést nem tartogat, ha csak annyit nem, lényegében az egész poszt-rock színteret fel lehetne sorolni velük kapcsolatban. A műfajnak ugyanis az éneklősebb szegmensét képviselik Tomas Torssonék (lásd Sigur Rós, Hammock vagy épp a honfitárs Immanu El és Dorena), viszont alapvetően az „eposzi” hosszúságú szerzemények jellemzőek rájuk (lásd Explosions in the Sky) bár szerencsére a Ceremonies kicsit visszavett a bő lére eresztett hangáramlatokból. A srácok a nagyon jól használt tiszta ének (ebből jóval több elfért volna) mellett is szinte minden eszközt bevetnek a hallgató megtartása érdekében, a csellótól a trombitáig, a hegedűtől a gépdobig minden azt próbálja elérni, hogy végig érdekes maradjon a szűk órás korong. És hogy sikerül-e? Az biztos, hogy a hangulat iszonyú jó, a lemez rendkívül pihentető és a poszt-rock klisék ellenére is ez eddig a legegyedibb EF lemez, továbbá minden dalra jut legalább egy azonnal ragadó dallam vagy ötlet (a legkreatívabb a záródal, ahol mintegy metronómként használták a szuszogást, vagy fűrészelést, nehéz eldönteni).

 

Viszont ismét bebizonyosodott, hogy a poszt-rock jövője nem a tíz perc feletti dalhosszúság, és ezt az EF is érzi, nem véletlenül került most mindössze egy tizenegy perces szerzemény az albumra. De így is eléggé el lehet veszni a tengernyi téma között, sokkal kevésbé letisztult az élmény, mint az új irányvonalat felvázoló Sigur Rós idei lemezén, és valószínűleg a God Is An Astronaut is oda fog szépen pirítani a versenytársaknak rövid és velős dalaival. Mindezek ellenére a korong varázslatos, a borító pedig Miyazaki filmek újranézésére csábít, de ha nincs meg a megfelelő alaphangulat, akkor nem valószínű, hogy egyben végig lehet hallgatni a lemezt. 7/10