Earth Crisis – Neutralize the Threat

Ugyanis Karl Buechner zenekaráról bátran állítom, hogy nagyban hozzátett ahhoz a színtérben még csak most indult mikroátrendeződéshez, amely értelmében a kilencvenes évek dühét és határfeszegetéseit felelevenítő, friss és lelkes bandák egyre nagyobb rivaldafénynek örvendenek. Ez persze valamilyen szinten ismét azzal a definícióval tölti fel a hardcore fogalmát, ami az utóbbi 12 évben módszeres változásokon esett át, mindenesetre ez a tendencia is nagyjából azóta tudta felhívni magára a méltó figyelmet mind a webkettőn, mind a fanzine-ek lapjain keresztül, mióta az egyes recenziók, valamint a színtér közösségének fiatalabb tagjai képesek különbséget tenni a hardcore szubzsánerei között. Márpedig az ilyen alműfajok palettáján az Earth Crisis markáns arculata kiváltképp azonosítható, hatása a mai napig megjelenik mind a riffek és szólók bátor, nyers használatában, mind a breakdownok kizárólag fókuszponton történő alkalmazásában, hogy a dalszövegek történetiségéről és üzenetéről ne is beszéljünk. Ilyen téren pedig a Neutralize the Threat sem árul zsákbamacskát: a probléma talán inkább csak annyi, hogy a To Death által felelevenített dinamizmus és lendület valahogy kissé megfáradt. Ez a fáradság egyfelől abban nyilvánul meg, hogy a félórás dalcsokor lényegében csak a banda arculatának kiszámítható, ilyenformán egysíkú paneljeiből épül fel, amiből egyébként nem lenne probléma, ha az egyes riffek és szólók megugranák a ki nem mondott, ám érezhető rutin szintjét, mindazonáltal csak egy-egy elcsípett téma vagy váltás kapcsán feltételezhetnénk azt, hogy a Zeuss által módszeresen kikevert dalcsokor valóban egy új erőre kapott veterán legendát tükröz.

Ez az összhatás épp annyira eleveníti fel a zenekar feloszlása előtti hangkeresését és kiteljesedését (főképp talán az 1996-os Gomorrah’s Season Ends hangvételének és kidolgozott témáinak megidézésével), amennyire a visszatérő nagylemez modernizált hangvételét is bele tudja oltani mindazon zsigeri agresszióba, amit az egyes szerzemények sugározni óhajtanak. És a feltételes mód nem is véletlen, egyfelől azért, mert a sokadik hallgatást követően olyan érzésünk is lehet, mintha a tanítványok kissé visszahatottak volna a mesterre, ezáltal pedig tényleg olyan keretet kap a ‘Neutralize dalcsokra, mintha az Earth Crisis mai fejjel szeretne visszatérni tulajdon útkereséséhez. Véleményem szerint ez magyarázza a már megszületett, igen megosztó kritikákat, amelyek többnyire vagy piedesztálra emelik Karlék hetedik nagylemezét annak alapján, hogy  mind hangzás, mind üzenet terén ez a hitelesség netovábbja, vagy épp az általam is említett rutintémák halmozása miatt húzzák le a lehető legjobban. Úgy gondolom, egy arany középutat kell találni annak fényében, hogy a Neutralize the Threat, mint olyan, korántsem egy rossz lemez, hiszen a dalszövegek komolysága és utánozhatatlan modora, valamint a thrash-ből módszeresen táplálkozó, hol agyasabb, hol zsigeribb betétek egy önmagával szemben teljesen elvárható anyagot eredményeztek, ami nem szolgál meglepetéssel, csupán a kötelezőt hozza. Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy ez a standard összhatás még így is több teljes maradéktalanságában, mint néhány mai trónbitorló méltatlanul túlértékelt próbálkozása. És az olyan dalok, mint a Counterstrike, a Black Talons Fear, vagy a másodikként felzendülő címadó valóban meg is mentik a kiadványt az alaptalan támadásoktól, valamint az elhamarkodott értékítéletektől.

Elvégre az Earth Crisis még mindig stabil és megbízható pontja a színtérnek, még ha a Neutralize the Threat nem is sorolható az életmű csúcspontjai közé. Inkább egy masszív és magabiztos, ám épp emiatt többnyire öntükröző rutinból felépített kiadvány, amely épp annyira retrospektív, amennyire hangzását tekintve teljesen kurrens, de ennél többet nem vállalt fel, és ki tudja, talán nem is kellett volna.

10/6,5.