Earth – Angels of Darkness, Demons of Light I-II

Az Angels of Darkness, Demons of Light I. 2011 eleji megjelenése az Earth történetében új fejezetet nyitott már a line-up-ot tekintve is; Carlson és Adrienne Davies dobos mellé Lori Goldston csellós és Karl Blau basszusgitáros lépett, felváltva ezzel Steve Moore orgonajátékát és Don Mcgreevy basszusait.  Az új hangszerek és zenészek mellett a tudatos szemléletváltás vezette Carlsonékat az új hangzás megteremtéséhez; elmondásuk szerint inkább kezdtek építeni a lágyabb dallamokra és riffekre. Ehhez képest az idén februárban kiadott második fejezet még eggyel tovább merészkedik, és a Goldston által hozott cselló újdonsága helyett Carlson gitárjátéka, illetve ennek kapcsán az improvizációk és a blues-os és jazzes elemek a feltűnőbbek. Bár már-már műfaji sajátosságnak számít, Carlson külön kiemelte, hogy a dupla album felvételeinél a kelta népi hagyományok és zenei, történeti elemek foglalkoztatták, melyek éreztetik hatásukat az Angels’-en is. Szintén nem meglepő módon mindkét rész Neil Youngot, különösen Jim Jarmusch Dead Man című filmjéhez készített soundtrackjét juttathatja eszünkbe. Az Earth zenéjének folk-country-blues irányú eltolódása mellett ennek oka lehet még egyaránt a Younggal közös experimentális, instrumentális közeg és Jarmusch kimondott érdeklődése a drone doom iránt (például a Limits of Control zenéjét mind kizárólag olyan együttesek dalai alkotják, mint a Boris, a Sunn O)) vagy az Earth).

A két album tehát érezhetően rendelkezik ellentétes vonásokkal, de sokkal árnyaltabban annál, hogy egyszerűen egymás negatívjainak értelmezhessük őket. Míg az első rész egyszerre jellemezhető sötétebbnek, mélyebbnek, addig sokkal lágyabb is a második lemeznél, ami – Carlson bevallása szerint is – inkább támaszkodik spontán megnyilvánulásokra, improvizatívabb, egyszerre kap bele több részletbe és próbálja kidolgozni ezeket. De amíg az első album a motívumok figyelmes egymásra rétegezéséről, egy mélyebben átfogó, mindent átölelő holisztikus megközelítésről tanúskodik, addig a második egy kevésbé egységes, inkább a részletekbe bele-belevesző, gitárcentrikusabb felvétel. Az Angels’ I. már az Old Black témájával megteremti az egységes hangulatot, melybe még a Descent of Zenith hoz egy fajta variációt a lemez lezárása előtt. Az öt számos album dupla-csúcspontját a Descent of Zenith és az alaptémához visszatérő Hell’s Winter jelenti, különösen az utolsó szám, a címadó 20 perces agymenés tükrében. Az első rész egységes dallamvezetéséhez természetesen hozzájárul az az érezhető egymásra figyelés, aminek tökéletes alapját egyszerre alkotják Davies ütései és jelenléte, illetve Goldston hihetetlenül sokszínű, és legkülönbözőbb érzelmeket kiváltó cdallamai. Érdekes módon azonban a zenészek és a hangszerek közötti egyenrangúság tettenérhetőbb a második felvonásban, ahol az elengedettebb improvizációknak köszönhetően sokkal nagyobb figyelmet szentelnek annak, hogy ha nem is egy kanyarodnak vissza egy témához, de egymás játékát majdhogynem szintenként kiegyensúlyozhassák. Így bár mind Davies, mind Goldston témái kevésbé fajsúlyosak az első részhez mérten, korántsem mondható, hogy csak Carlson gitárjátékát hivatottak volna a földre hívni és lekötni. A zenészek játékának fragmentáltsága az Angels II első két számában szinte megdöbbentőnek hat, főleg mivel az első lemezen sokkal inkább folyik a négyes stílusa egy mederben. A határokat feszegető nyitás után az A Multiplicity of Doors már egyértelmű visszatérés az első lemez tematikájához, de csak egy látogatás erejéig: a széttördeltség érzete megmarad végig. Ez alól az utolsó, merészebben kísérletező The Rakehell sem kivétel, ami az általa képviselt már-már funkos iránnyal zárja le az albumot, anélkül hogy különösebben összefogná vagy pontot tenne a két-lemezes gyűjtemény végére.

Az Earth hozzánk legközelebb március 28-án a bécsi Arénában lép fel.