Dying Fetus – War Of Attrition

Ha az ember egy olyan invenciózus műfaj rajongója, mint a metalzene, ahol lehetősége van folyamatosan keresi az újat, a járatlan utakat, eleddig felderítetlen muzikális tájakat, akkor szerintem óhatatlanul szüksége van olyan biztos pontokra, ahová visszatérhet egy-egy kacskaringós felfedezőút folytán, hogy megpihenjen fáradt füle, elméje. Erős a gyanúm, hogy szinte mindenkinek, aki így áll a zenéhez, van egy-két olyan kedvenc bandája, akitől nem várja el az albumonkénti megújulást, a tartalom új köntösbe bújtatását, hanem épp a változást éli meg csalódásként. Ebből a szempontból az ember hajlamos átértékelni a nézőpontját, és elfogadni, hogy nem csak az innováció, illetve az invenció tekinthető zenei értéknek, hanem a választott stílus melletti kitartás minden nehézséggel szemben, és a minőség állandó magas szinten tartása is.
Szerencsére jelen cikk esetében csakis ezen utolsó szempont jöhet szóba. Igazán figyelemre méltó, ahogy egy-egy banda kitart kedvenc stílusa mellett, jöjjön bármiféle trend, és főleg a death metalon belül hihetetlen kitartással, fanatizmussal jellemezhető bandák (és rajongók egyaránt) leledzenek. Az 1991-ben alakult Dying Fetus-nak is kijutott a nehézségekből, bár a banda mindig is minőségi death metaljáról volt híres, sőt, a Destroy The Opposition albumukkal egy igazi remekművet is leszállítottak arra a bizonyos képzeletbeli asztalra. Sajnálatos tényként ért, hogy azon mű után a teljes tagság lecserélődött John Gallagher mellől (megalakítva a Misery Index-et). John azonban képes volt újjászervezni a bandát, és azóta is töretlenül folytatja menetelését a zordon, sötét égbolt alatt. A Dying igazából nem tett szert olyan szintű népszerűségre (elismertségre viszont igen), mint mondjuk a Deicide, vagy a Cannibal Corpse, (pedig jobban megérdemelnék, mint egy-két másik banda) de aki kedveli a death metalt, már biztosan találkozhatott a nevükkel a rengeteg turnénak, koncertnek köszönhetően.

Új albumukon ismét megmutatják, mit is jelent a halálfém az ő értelmezésükben. A Dying metronóm pontossággal játssza az iszonyú intenzitású, grind, ill. néhány helyen HC hatású death zenét. A riffjeik nívósak, technikásak, és egytől egyig gyilkolnak; a folyamatos grind témák közt hirtelen váltásokkal adagolják az olyan csavart témákat, hogy vicsorogva széles terpeszbe állsz, és két kézzel aprítasz a szoba közepén. Ilyen részek az új lemez mind a nyolc nótájában vannak, a két gitáros (John Gallagher és Mike Kimball) folyamatosan reszel, a Divine Empire-ből érkezett Duane Timlin pedig hihetetlen sebességgel üti a bőröket, főleg a pergőt kínozza szünet nélkül, bár játékába vihetne több színt, változatosságot, pörgetést. A Homicidal Retributionnel indító album óriási lendülettel száguld át rajtad, eleinte nem is marad meg más az emberben, mint a lábdob folyamatos pergése, a végeláthatatlan témaözön, a grind részek közti thrashes kalapáló tempók, a fűrészelés. Az ének váltakozik a hat láb mély hörgés és a valamivel magasabb durva, habzó szájú károgás közt; John és a basszer Sean Beasley torkát nem kímélve tolmácsolja a sötét, a mai világ problémáit ecsetelő szövegeket. Hasonló lendülettel folytatja a Fate Of The Condemned, tördelt szerkezettel, doomos részekkel, hamisítatlan death gitártémákkal. Első hallásra a dalok eléggé összefolynak, és átszáguld rajtunk az első négy-öt opusz, mire felocsúdnánk, de többszöri hallgatás után már elégedetten adózunk a Raping The System irgalmat nem ismerő húzása, a tébolyult, (bár kissé kevés helyen fellelhető és rövidke) szólók, a riffek végi izgalmas kis csavarások, a hasonlóan nyaktörő tempóban fogant Insidious Repression, vagy a sodró Obsolete Deterrence előtt. Lassabb tempóval indít az Unadulterated Hatred, de a banda nem lenne az, ami, ha nem tenne be ide is gyorsulásokat, változatossá téve a zenét. Igazából itt el is érkezünk a lemez egyik legnagyobb erényéhez, túl több mint tizenöt meghallgatáson, azt mondhatom, hogy még mindig fenn tudja tartani a CD a figyelmem, egyetlen rész sincs túljátszva, nem érzem, hogy bármely részt is a kelleténél hosszabbra nyújtanának, a lassulások is kellő hosszúságúak, az intenzitás nem csökken ezalatt a bő 37 perc alatt. Kiváló riffeket hallhatunk az Ancient Rivalry elején, gitárnyűvő, enyhe Slayer-hatású szólót a Parasites of Catastrophe-ban. Egyértelmű, hogy sokkal jobban sikerült ez a lemez, mint elődje, a Stop At Nothing.

Enyhe negatívumként, mint már említettem, felróhatjuk a kevés szólót, illetve lehetne több változatosság a dobjáték terén, de ez az irgalmatlan, technikás anyag így is egyben (és rendben) van, fél óra tömény, minőségi zúzás a súlyos, hörgős zenék híveinek. Megyek is, és meghallgatom még egyszer (tízszer). Az év egyik minőségi, amerikai stílusú death anyaga, amit élőben, legközelebb Bécsben, az Arénában, május 11.-én tesztelhetsz.

9 / 10