Egy dupla albumnyi lerágott csont: Metallica – Hardwired…to Self-Destruct

Mit is lehet mondani a Metallicáról ennyi év után, amit még nem írtak le, vagy nem elemeztek ki atomjaira velük kapcsolatban? Minden lépésükkel emberek ezreit tudják megosztani, lehet gyűlölni vagy szeretni őket, de tény, hogy még mindig tolják a szekeret, nyolc év után pedig itt az új stúdióalbumuk, ami egyenesen dupla lett. Nehéz megőrízni az objektivitás látszatát esetükben, mert ugyan talán nem túlzás, hogy mindenkinek van egy kedvenc vagy akár meghatározó albuma tőlük, de nagyon kevés mára az olyan rajongó, aki maradéktalanul tudná magasztalni az életmű összes darabját. Rengetegszer húzták elő az adut a zsebükből, de talán még többször lőtték lábon magukat fura kanyarokkal, megkérdőjelezhető lépésekkel. A kérdés adott volt: tud-e még nagyot dobni a metal egyik vezető csapata ennyi év után?

Nyolc év telt el a zenekar legutóbbi stúdiólemeze, a Death Magnetic óta, ekkora intervallum még sosem volt két kiadványuk között, és Hetfieldéken a halogatás, a tanácstalanság érződött leginkább, amiket olyan nyilatkozatokkal tetéztek, hogy új album ugyan nincs, de több száz(!) riff be van raktározva, szóval semmi pánik… Aztán végül nagy nehezen csak megjelent az ocsmány borítóba csomagolt dupla album, és természetesen azonnal listavezető lett több országban. Aki valami igazán kreatív, hajszálra csiszolt anyagot várt (ennyi idő után jogosan), annak sajnos rossz hírünk van: a Hardwired…to Self-Destruct bűzlik az ötlettelenségtől és elkoptatott közhelyek tömkelegétől. Nyilván 2016-ban már senki nem várt a Metallicától világmegváltást, vagy hogy bújjanak ki a saját bőrükből, de akinek még volt egy cseppnyi bizalma bennük pusztán az irántuk érzett tisztelet jegyében (a Lulu után volt még valaki ilyen egyáltalán?), az is sajnos egy unott sóhajban nyugtázhatja az anyagot a lepörgetése után.

Jamesék még mindig átlag 6-7 perces dalokat próbálnak összerakni, ami nem is lenne baj, ha valódi tartalommal töltenék meg a játékidőt, viszont a hallgatáskor a leggyakrabban felmerülő kérdés az, hogy ha itt van a több száz riff krémje, akkor mégis milyen lehetett a többi?! Szó se róla, nem arról van szó hogy egy hallgathatatlan unalomtenger lett a Hardwired, csak manapság sok hasonszőrű banda elfelejti, hogy a kevesebb néha több. Mert tagadhatatlan, vannak jó témák a lemezen (Spit Out the Bone-kaliberű dalokból kellett volna több, még ha az előző albumos All Nightmare Long utánérzése is…), de eltűnnek a többi elem szürkeségében. Milliószor megvitatott téma, hogy Lars Ulrich nem jó dobos, a mai teljesítménye meg egyenesen botrányos. Miközben érdekes módon a pályatársai többsége ereje teljében lévő zenész tudott maradni, fokozva is technikásságukat, kreativitásukat, addig ő nemrég egy nyilatkozatában azt fejtegette, hogy nem tudja, még meddig lesz képes élőben előadni a régi, komplexebb témáit, az új anyagon pedig talán karrierje legötlettelenebb megoldásait hozza. Hogy az lett-e a Hardwired… veszte, hogy a dalszerzésből csak James és Lars vette ki a részét kizárólagos alapon, arról lehet találgatni. Vannak jól elkapott pillanatok, dalrészletek, de igazából kár is sopánkodni, vagy megbotránkozni azon, hogy hiábavaló már egy olyan anyagra várni tőlük, ami maradéktalanul megfelel az elvárásoknak.

Az album eladási mutatói rekordokat döntöttek (az utóbbi pár év viszonylatában legalábbis), és a legtöbben még mindig csak álmodozhatnak arról, amit a Metallica el tudott érni, és amekkora tömegeket megmozgatnak a mai napig. Arra a kérdésre, hogy zenéljenek e továbbra is, vagy akasszák szegre a hangszereiket, még mindig érdemes inkább az előbbire voksolni. Nem ártanak a színtérnek, sőt – rengeteg fiatal első bandája a Metallica, hidat képeznek a mainstream és a rockzene között. Ők mindenestre köszönik szépen, jól vannak jelenlegi pozíciójukban, letették az asztalra amit le tudtak. 5,5/10