2012. április 13.
A januári hardcore-válogatást követően ismét egy tematikus szelekcióval jelentkezünk, amely öt, idén megjelent kiadványt igyekszik bemutatni. Minden lemezben a sötét hangulat megteremtése a közös, ám ezt mindenki másképp éri el: van, aki műfaji és történeti hagyományokat egyesít, van, aki olyan lemezt ad ki, ami a koncertek hangulatát eleveníti fel, van, aki újradefiniálja önmagát eddigi teljesítményei között, van, aki azért alakult meg, hogy (ismét) példát mutasson, és van, aki még mindig képtelen visszaadni a példát. Ennek jegyében kívánunk jó olvasást és véleményezést.
Cycles of Light
(2012, Prosthetic)
8/10
A modern hardcore-on belül a dühös, nyers és fájdalommal telített crustközeli hangzás épp olyan bevetté és népszerűvé vált az elmúlt öt-hat évben, mint önmagában a melodikus irányzat, ez pedig korántsem véletlen, hiszen a szenvedély kifejtése mindkét esetben más nézőpontból kerül fókuszpontba. Elvégre amíg a dallamközpontúság kötelező velejárója a feloldozás biztosítása, addig a mocskos és zajos hangzásban fogant szerzemények ettől el is tekinthetnek. Az Everything Went Black debütalbuma pedig az EP-k következetes fejlődésének tükrében is képben van saját korlátaival – ezért igyekszik egyetlen nyomasztó, feszült hangulatot érvényesíteni a lehető legtöbb hangulati átmenettel. Ennek a zenei eszköztár sem vet gátat, hiszen a kilencvenes évek riffközpontú metalcore-ja előszeretettel vegyül disszonáns kitartásokkal, sludge-ba hajló örvénylésekkel, a black metal ridegségét alkalmilag felidéző akkordmenetekkel, továbbá a hatásfokozás jegyében melodikus hardcore-eszközökkel és vonósbetétekkel is. Mindez természetesen az egyes elemek belső arányeltolódásán keresztül ruházza fel a változatosság élményével az alig 28 perces dalcsokrot, amelynek így is szinte minden pillanata érték. Mert az ugyan érzékelhető a sokadik hallgatás után is, hogy egyes témák mintha nem is feltétlenül mutatnának konkrét dalszervező irányt az alapvető sebesség felmutatásán túl, azért mégis akad annyi emlékezetes megoldás és átélhető szorongás, amelynek tükrében az egyszerre hagyománytisztelő és kurrens dalok megszerettetik magukat. Ez a kettősség biztosítja, hogy a műfaj korábban bekapcsolódó szerelmesei épp annyira élvezik majd a Cycles Of Light dalcsokrát, mint a később érkezettek. Abban pedig kár is kételkedni, hogy a Converge, a Trap Them, a Cursed és a Black Breath szerelmesei hivatalosan is új kedvencet avathatnak, mert az Everything Went Black felülkerekedett saját tragédiáján (az eredeti gitárosuk tavaly hunyt el), és ennek szellemében tudta beteljesíteni önmagát is.
httpvh://www.youtube.com/watch?v=_ukm8GPl2v8
Anxiety and Everything Else EP
(2012, Bridge Nine)
6,5/10
Három évvel ezelőtt a Sleepwalkers kiadásával a Dead Swans a lehető leghatásosabb belépővel lépett ki a brit hardcore-színtérből a nemzetközi porondra, és ebben nem csupán a Bridge Nine-nak volt szerepe, hiszen az egyes dalok feszültsége és kisugárzása minden kétkedővel megértette, hogy a bostoni kiadó mit is látott meg a ’Blackout Argument és a This Is Hell vendégeként még Budapestre is eljutó bandát. A Sleepwalkers az American Nightmare és a The Hope Conspiracy nevéhez köthető zajos és felkavaró hardcore-képletet gondolta tovább: a hangulat itt is szűk korlátok közé szorult, ám az egyes árnyalatok mégis a hátán vitték a produkciót. Hasonlóképp nyilatkozhatunk az új EP-ről is, amely szerencsére így sem felejtett el változtatni az előző recepten, ugyanis a bemutatkozó nagylemez (talán túlzottan is) tökéletesen producelt hangzásához képest egy jóval természetesebb, nyersebb megszólalással találkozunk, amely életszerűvé – és ami még fontosabb: koncertképesebbé – teszi az itt hallható hét dalt. Emellett azonban maguk a dalok is bátrabban, koncentráltabban lépnek ki korábbi határaik közül, és ennek jegyében a lemezt sem a műfaji átívelések, hanem a megteremtett aura határozza meg, amely a punktól még mindig a sebességet, a hardcore-tól pedig a szenvedélyt formálja saját képére, de mégis van benne valami többlet, ami miatt felismerhetővé, megjegyezhetővé válik a Dead Swans zenéje. Ez pedig nem más, mint az igazi szenvedély megőrzése, ami manapság igen nagy ritkaságnak számít, és ha elsőre kicsit szürkébbnek is tűnik a dalcsokor, valójában csak arról van szó, hogy ez a gesztus nem akar mást mutatni, mint ami maga a zenekar, ez pedig ilyen nívó mellett mindenképp becsülendő. Még akkor is, ha a Sleepwalkers szintjét tényleg nem sikerült sem hozni, sem túlszárnyalni.
httpvh://www.youtube.com/watch?v=GQg80PiM9c8
Faith
(2012, Deathwish Inc.)
7/10
Bár az európai hardcore-nak így sincs szégyenkezni valója, ha a folytonos utánpótlásról van szó – főképp a youth crew-k terén érződik ez –, azért mégis örömteli volt hét évvel ezelőtt, mikor a belga Rise And Fall a Deathwish szárnyai alatt is meg tudta mutatni, hogy a belga metalos hardcore-színtér mennyire szereti az Integrity-t és a Converge-et. Az akkor kiadott bemutatkozó nagylemez, az Into Oblivion máig az elmúlt évtized egyik legjobb európai hardcore-lemeze, hiszen mind hangzásában, mind súlyát tekintve is egy tekintélyt parancsoló kiadvánnyal volt dolgunk, amely nemcsak egyesítette az amerikai és európai hagyományokat, hanem hozzá is tudott tenni ahhoz. Ehhez képest a legutóbbi lemez, az Our Circle Is Vicious sokkal merészebb volt. Az album dalai mintha megtagadták volna a meglévő prekoncepciókat, és a tempókkal, valamint hangulatokkal való (minden korábbinál nyitottabb) játék épp annyira szolgált kiemelkedő pillanatokkal, mint problémásabb helyközökkel. Ehhez képest az arisztotelészi anyagfelosztás szimbólumaiba (helló, Thrice) borított Faith már az előre megosztott dalai tekintetében is biztosra ment, és végül az album egyesítette is az eddigi két kiadvány legsarkalatosabb jellemzőit. A lemezen ismét a féktelen düh áll a középpontban, amint hol d-beat témák, hol Doomriders-szagú menetelések, hol Converge-ihlette disszonáns kitartások erősítenek fel, nem is beszélve az örvénylő riffekről, ám szerencsére a nyitott gondolkodás is megmaradt, így egy-egy thrash metalos betét mellett befértek olyan kacskaringósabb gitártémák is, amelyek méltán érzékeltetik, hogy a banda nem elégszik meg azzal, hogy mások tollaival ékeskedjen. Mindettől függetlenül az alig félórás dalcsokor sajnos frappánsságában sem tudja feleleveníteni az ’Oblivion zsenijét, ami a megszólalásra egyaránt jellemző. Ettől függetlenül a Faith azon kevés megrettenések egyike, amikor egy zenekar úgy tér vissza saját korlátaihoz, hogy ezzel a tudatossággal bizonyítja azt is, hogy még mindig elég erősen tudja tartani a gyeplőt, ha épp arra van szükség.
httpvh://www.youtube.com/watch?v=DXxehs4kwC8
Planet Hospice EP
(2012, Eulogy)
8,5/10
Kár is lenne tagadni, hogy a friss hardcore-bandáknak nagyobb szükségük van az iránymutatásra, mint az elmúlt harminc évben valaha, és ezért örömteli az is, hogy Damien Moyal ismét úgy döntött, hogy zenélni szeretne. A végeredmény ilyen értelemben két labdát is leüt, hiszen Damien ismét gyakorolhatja a zenében is azt az öntörvényűséget, ami eddigi élete során is meghatározta minden projektjét, valamint azt is sejteni lehetett, hogy hősünk nem szeretne majd ismeretlen arcokkal összecsiszolódni. Ennek értelmében az On Bodies egy igazi ligaválogatottá vált, ahol az előző generáció meghatározó zenekarainak jelenlegi és volt tagjai (As Friends Rust, Terror, Shai Hulud, Morning Again, stb.) hozzák vissza azt a hangzást és attitűdöt, ami akár általános is lehetne. A Planet Hospice ennek jegyében másfél-kétperces dühkitöréseket tartalmaz, melyek hol dallamosabbak, hogy nyersebbek: ez a változatosság méltán igazolja, hogy minden tag hozzá tudott adni egy kis hazait a végeredményhez, ami így kellőképp változatos, értékes, és ami még fontosabb, hiteles lett. Ha mindenképp ki kéne emelnem dalokat, a záró címadó és a Get Real biztosan köztük lenne, hiszen ezek dallampárti megoldásai nemcsak hiánypótlóak, hanem iránymutatóak is, de ennek jegyében már rá is térhetünk a dalcsokor hibáira. Egyfelől elég zavaró, hogy az Eulogy terjesztésében megjelenhet egy ilyen hangzású kiadvány: én értem az old-schoolt, sőt, élem is, de azért mégis jobb lenne, ha többet lehetne hallani a hangszerekből, és nem csupán hangerő, hanem teltség tekintetében is. Továbbá a kiadvány rövidsége némi hiányérzetre adhat okot, ám épp emiatt reménykedhetnénk igazán abban, hogy mihamarabb érkezhetne egy folytatás, mert a Planet Hospice-ra már most is bátran rásüthetjük azt a billogot, amely kimondja, hogy az év egyik legfontosabb és legszükségesebb megjelenését tisztelhetjük a lemezben.
httpvh://www.youtube.com/watch?v=7i4BOi7yUGc
Condemned
(2012, Bullet Tooth)
5/10
A Dead Icons neve nem lehet ismeretlen azoknak, akik olvasták a tavalyi Grave Maker-interjúnkat, ugyanis a srácok ott előszeretettel hivatkoznak úgy a Kentuckyból származó formációra, mint a hardcore új reménységeire. Emiatt különösképp kíváncsi voltam arra, hogy a Condemned miben mutat mást, mint az eddig megjelent EP és demó, azonban a banda nem változtatott semmit. Ennek ugyan van annyi előnye, hogy a Dead Icons ezúttal sem árul zsákbamacskát, azonban az eddig megszokott biztonsági játék – amely a kilencvenes évek metalcore-ját keveri New York-i akkordokkal, na meg bostoni agresszióval – még mindig ugyanazon panelekre épül. Ezt nem csupán az erősíti meg, hogy az énekes William Johnsnak egysíkú, gyenge és fárasztó hangszíne van, hanem az a tény is, hogy az alig 26 perces lemez 12 dalából négyet már legalább két éve is megismerhettünk. Ilyen értelemben a Condemned inkább egy, az eddigi stációkat összegző kiadvány, mintsem egy érdemi debütálás, és ezt felerősíti az album egyhangú, tét nélküli erőlködése is. Ugyanis az újabb dalok hallatán sem feltétlenül mondanánk meg azt, hogy később íródtak: az egész album egy hatalmas kőtömb, ami az első kipengetett hangtól az utolsóig csak feszül, de érdemben képtelen arra, hogy energiát szabadítson fel. Ettől függetlenül könnyen elképzelhető, hogy élőben magával tudja ragadni az embert a Dead Icons kőegyszerű, egyéniség nélküli arculata, hiszen az egyes dalokban alkalmazott panelek között épp elég hely marad a faltól falig való rohanásra és a two-stepre is, de ettől még az album nem hallgattatja magát. A szerencsésebbeknek erre a nyár végén lesz is lehetősége, mivel a banda augusztus folyamán ismét Európába látogat, de ott tényleg kétszeres teher feszül majd a srácok hátára, mert ezt a teljesítményt csak élőben lehet igazán megszólaltatni.
