Dream Theater – Systematic Chaos

Tracklist:

01. In The Presence Of Enemies, Pt. I. (9:00)
I. Prelude
II. Resurrection

02. Forsaken (5:35)
03. Constant Motion (6:55)
04. The Dark Eternal Night (8:53)
05. Repentance (10:43)
VII. Regret
IX. Restitution

06. Prophets Of War (6:01)
07. The Ministry of Lost Souls (14:57)
08. In The Presence Of Enemies, Pt. II. (16:38)
III. Heretic
IV. The Slaughter Of The Damned
V. The Reckoning
VI. Salvation

Hossz: 78:42

Kiadó: Roadrunner

Webcím: Ugrás a weboldalra

A közel húsz éve működő álomszínház, a Dream Theater mára joggal kiérdemelte, hogy kizárólag szuperlatívuszokban beszélhessünk munkásságukat illetően, hiszen a ’90-es évek hajnalán egy új jelentést adtak a ‘progresszív’-jelzőnek; ennek oka abban keresendő, hogy a Berklee hallgatói által verbuvált gárda az addigi progresszív zenekarokhoz mérten jóval formabontóbb megközelítésben viszonyult a stílushoz, melynek elsőszámú ismérvei a máshoz nem fogható precizitásban, valamint az igényes, komplex,- ámde logikus vezetésű témázgatásokban nyilvánulnak meg.

Az Images And Words meghozta a szükséges áttörést, melyet a jobbnál-jobb kiadványok után (gyanítom, nemcsak) számomra a romantikus koncepción alapuló Scenes From a Memory koronázott meg, s véleményem szerint a lemez nemcsak a zenekar legjobb lemeze, hanem az újsulis progresszív metal legnagyobb alapműve is. Azonban ezen kiadvány után többen nem tudtak lépést tartani a zenekarral: a Six Degrees Of Inner Turbulence teljesen más megközelítésben fogant, mint ahogyan azt előzőleg a rajongók, valamint a sajtó megjósolta, így napjainkig sokan nem tudják hová tenni a nehéz, ám szintén remek dupla albumot. A 2003-as Train Of Thought esetén többen Metallica-párhuzamokat vontak, ami átvitt értelemben érvényesült is, azonban ha az ember belemerül a korong rejtelmeibe, rájön arra, hogy felesleges párhuzamokat vonni, hiszen a kiadvány minden egyes pillanata félreismerhetetlenül Dream Theater, pusztán a körítés minden addigi bevált formától jóval sötétebb, s ezáltal nehezebb is lett. A legutóbbi Octavarium címre keresztelt nagylemez újfent megosztotta a rajongókat, mondván az elszállós témák túlsúlya, valamint a helyenként már hard rock/AOR dallamvilág elijesztően hatott, ám véleményem szerint – és nem az elfogultság beszél belőlem – ezzel az anyaggal sem volt gond, csupán a zenekar tagjai nagyívű kísérletekbe bocsátkoztak a pszichedelikus megközelítést illetően; arról nem is beszélve, hogy a lemez turnéját érintő budapesti buli egy életreszóló élmény volt.

A kilencedik nagylemez, a Systematic Chaos is elődei útjára fog lépni, ezt előre látom; s ez nem vészmadárkodás, hanem újfent egy különleges, és nehéz kiadvánnyal van dolgunk. Összességében az album egy olyan világba kalauzol bennünket – s majd ki is vezet onnan -, ahol pont annyi, számunkra ismeretlen dolog vár ránk, mint amennyit már az évek során alkalmunk nyílt megismerni; tehát a korong zeneiségét tekintve tipikus Dream Theateri jelzőkkel felvértezett, minőségi kiadvánnyal van dolgunk, ám helyenként váratlan megoldásokkal kiegészítve. A legutóbbi nagylemezhez képest a pszichedelikus megközelítés szinte teljesen háttérbe szorult, John Petrucci gitárjából újfent jóval metalosabb riffek szólnak, ám az album mégsem megy el olyan mélységekig, mint a Train Of Thought, hanem inkább a ’90-es évek hangzásvilágához áll közelebb. A nyitó In The Presence Of Enemies Pt. 1 jellegzetes témázgatásokkal indít, melyből – a zenekart ismerve – egy jellegzetesnek nevezhető dallamfolyam növi ki magát, de olyan magaslatokban, hogy az korábban a Liquid Tension Experimentnek sem vált volna szégyenére (…remélem, hogy az újjáalakulás pletykái majd kész tényeket is felmutatnak…); ám itt még nem áll meg a burjánzó témahalmozás, hanem csak fokozódik egy dallam tématranszformációival, mígnem egy csilingelő dallamok által vezérelt leállás után szabályszerűen berobban Petrucci gitárja, előrevetítve a refrén gitártémáit. Itt kell megjegyeznem, hogy az album újfent keretes szerkezetre épül, hiszen a lemezt nyitó dallamok egyben zárják is a korongot, ám ne szaladjunk ennyire előre! Nagyívű nyitány az In Presence…, ahogyan azt elvárjuk kedvenceinktől. James LaBrie énekdallamai elsőre rögzülnek a hallgató szürkeállományában, s a refrén alatt végig a háttérben megbúvó billentyűdallam kíséri őt; Jordan Rudess most talán nem jut akkora szerephez, mint korábban megszokhattunk, de ez nem feltétlenül szembetűnő.

A Forsaken egy jóval direktebb köntösbe bújtatott tétel, melyre hossza alapján akár videoklipet is lehetne készíteni, hiszen alkalmas a promócióra; egyszerűbb gitártémái, valamint a háttérből elő-előtörő zongoradallamok repítik a dalt, LaBrie vokáljáról nem is beszélve. A Constant Motion marcona, s egyben matekos riffekre épül, melyek örvénylése egy thrash riff felbukkanásáig fajul. LaBrie verzéiben egyfajta szunnyadó agresszió bújik meg, melyek néhol szóköpködésig fajulnak (a Trainen bevált torzításokról nem is beszélve, melyeket Mike szolgáltat), s jelen esetben is okkal jegyezhetjük meg a Metallica hatásait, ám a sejtelmes hangulatú refrén eltér,- mintegy ellensúlyozza a morcos verzéket. A dalban helyet kap egy jól bevált témázgatós rész, melyben Jordan ismét megvillantja kreativitását, és Mike Portnoy dobtémái is újfent szájtátásra késztetik a hallgatót; egyébként a lemezen nem produkálja a korábbi, már-már követhetetlen dobtechnikáját,- önmagához mérten – jóval egyszerűbb alapokat szolgáltat a dalokhoz. Fifikás riffek szolgálnak a The Dark Eternal Night alapjául, s még itt is egyfajta thrash megközelítés dominál, nem kevés matekozással. A torzított mikrofon itt is használatban van, ám a refrén ismét elsőre ragadós dallamokat szolgáltat. A matekozás a billentyűs részek jóvoltából egyfajta jazzes elszállást eredményez, amire hatványozottan érvényes az ‘örömzene’ definíciója. A zenekar legutóbbi lemeze is visszakacsintott a Train Of Thoughton hallható dalokra (The Roots Of All Evil), s ez jelen esetben sincs másként, hiszen a Repeatance a 2003-as korong This Dying Soul című nótájának egy vastag pszichedeliával átfűtött újragondolása, új szövegeket alkalmazva, melyek Mike Portnoy és az alkohol destruktív kapcsolatára épülnek. Sokkoló szerzemény, mely egyben a korong legnagyobb elszállásait is felvonultatja.

A Prophets Of War vastag szintetizátortémákkal indít, melyek a Zombi lemezeire emlékeztetnek, ám ez a tétel jóval túlmegy az egyhelyben toporgó utaztatáson, hiszen a témához fokozatosan minden hangszer bekapcsolódik, s ez egy fenyegető hangvételű gitárdallamot szül; ez kötelező darab lesz a budapesti koncerten! A verzék visszavesznek a billentyűgazdag témázásokra, amiről cinizmusomból adódóan a Pet Shop Boys jutott az eszembe, de talán a Pain Of Salvation legutóbbi albumának egyik szerzeménye, a Disco Queen sem egy utolsó párhuzam; mindenesetre a monumentális refrén csordavokáljai csak fokozzák a fenyegető hangvételt. “Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik.” Grandiózus hangvételben íródott, szimfonikus témákkal nyit a negyedórás játékidőre rúgó The Ministry of Lost Souls, melyet sejtelmes hangvételű akusztikus intermezzók sorozata követ, melyeket LaBrie fel-felerősödő dallamai kísérnek, s a refrénekben kitörő gitárok csak erősítik a nagyívű szerkezetet. Több ez, mint balladisztikus megközelítés, hiszen a dal felénél egy morózus riff beköszöntésével egy új szálon indul el a témavezetés, melyben ismét egyfajta szabadság nyilvánul meg, mind a billentyűdallamok, mind a gitártémák tekintetében; páratlan az itt hallható összhang. A tételen belül is él egyfajta keretes szerkezet, hiszen a dal azon dallammal zárul, ahogyan elkezdődött, levezetve azt egy gitárszólóval. Az albumot az In Presence Of Enemies Pt. 2 zárja, mely közel tizenhét perces játékidejét figyelembe véve is több részből épül fel. A szerzeményt egy sejtelmes dallamfoszlányokból felépülő témázgatás indítja útjára – mely közvetlenül az előző tétel lezárásából indult el -, s ebből növi ki magát a vezérfonalul szolgáló dallam, amit egy hirtelen érkező verze folyt el. Myung vastag basszusjátéka kellemesen duruzsol, mígnem kitörni készül egy újabb fenyegető hangvételű, ám nagyívű refrén, emlékezetes melódiákkal operálva. A tételben érvényesül még egy – gitártémák szempontjából – szigorúbb epizód, ami amellett, hogy visszavezetni enged a refrénhez, még egy újabb témázgatás bölcsőjéül is szolgál, ami azonban nem enged visszatérést a tétel korábbi pillanataihoz, hanem már ráállít a kivezető ösvényre, tehát újra felelevenednek az albumot nyitó dallamok, LaBrie dallamaival kiegészülve. Számomra úgy hatnak a Dream Theater lemezeken érvényesülő keretes szerkezetek, mint mikor egy izgalmas filmet nézel, s csak az utolsó tíz percben tisztul le előtted a cselekmény szála; ezért az utolsó tétel hallatán egyből olyan érzés fog el, hogy újra és újra meg kell hallgatni az albumot.

A Systematic Chaos ha nem is a zenekar legjobb kiadványa, de ismét többet hozott a konyhára, mint a szimplán kötelező szint, s ha csak többszöri meghallgatás után képes megmutatni minden értékét, ettől függetlenül újfent egy erős, ízig-vérig Dream Theater albumot kapnak a rajongók, ami ha előzetes elképzeléseim szerint nem is az év legerősebb progresszív lemeze (ezt a címet jelenleg a Porcupine Tree birtokolja), ettől még a második helyet bebiztosították magunknak; és persze az “elsőszámú progresszív kedvenc” jelző is megmaradt. Így érdemes ezt csinálni.

10/7.