Dream Theater – Dream Theater

Tracklist:

1. False Awakening Suite
2. The Enemy Inside
3. The Looking Glass
4. Enigma Machine
5. The Bigger Picture
6. Behind the Veil
7. Surrender to Reason
8. Along for the Ride
9. Illumination Theory

Műfaj: progresszív metal

Támpont: Fates Warning, Ayreon, Pain of Salvation

Hossz: 68:05

Megjelenés: 2013. szeptember 23.

Kiadó: Roadrunner

Webcím: Ugrás a weboldalra

Rock dinoszauruszok. Ezt a gúnynevet aggatták az új hullám és a punk megjelenésekor a rock újságírás bizonyos szereplői a ’70-es évek első felében népszerű rock csapatokra. Szegény progresszív rock illetve stadion rock zenekarok bűne pedig az volt, hogy semmi mást nem csináltak, mint kitartottak az általuk képviselt vonulat mellett akkor, amikor az új hullám előszele megérkezett. Manapság, amikor rock / metal műfajok keveredés, osztódása már-már követhetetlennek és tovább fokozhatatlannak látszik, a metal dinoszaurusz kifejezés épp úgy találó lenne: vannak ugyanis azok a jól bejáratott nevek, akik húsz, harminc, vagy akár már negyven éve nyomják ezt a fajta zenét, biztos rajongóbázissal, előre borítékolható teltházas stadion bulikkal, egészen biztosan felcsendülő alapnótákkal, és természetesen időnként azért egy-egy új lemezzel. Ezek többnyire a jól bevált formulára épülnek, hiszen ők már megváltották a világot egyszer régen, minek is erőltetnék meg magukat e tekintetben – gondoljunk csak az Iron Maidenre, a Motörheadre, az AC/DC-re, vagy a nemrégiben méltatott Black Sabbath-ra. Persze vannak olyanok is, akik próbálnak némiképp megújulni – Metallica, Guns n' Roses – csak épp ormótlan mancsaikkal és hatalmas testükkel nem tudnak az új idők porcelánboltjában kellő érzékkel lavírozni. Ennek ellenére legtöbben nagyon is népszerűek, és rajongóként valljuk be: rossz lenne, ha nem lennének.

A progresszív vonal koronázatlan királya, a Dream Theater a maga bő negyed évszázadával ma már szintén jellegzetes dinoszaurusz tüneteket mutat, főként az utóbbi években. Ők valahol a fent említett két csoport közt félúton vannak, hiszen miután kisebbfajta világmegváltást vittek végbe a ’90-es évek metal életében, az ezredfordulót követően még megpróbálkoztak a modernizációval, majd úgy 2005-től kezdődően már abszolút biztonsági játékot folytattak. Kisebb-nagyok kavarásokat követően, elvileg személyes ellentétek miatt, a csapat egyik húzóerejének számító alapító dobos, Mike Portnoy 2010-ben távozott, a tűzijáték elcsendesedése után pedig a helyét a nem kevésbé képzett társa, Mike Mangini vette át. A történtek ellenére menetrendszerűen elkészült A Dramatic Turn of Events nem mutatott jelentős változásokat, mondhatni egy újabb logikus lépés volt az életműben. A 2009-es Black Clouds & Silver Liningshez képest némiképp egységesebb, dal centrikusabb is volt, a bombasztikus, filmzenés elemek pedig talán ismét hangsúlyosabbak voltak, azonban egy kis rosszindulattal erősen rutinszerűnek is mondhatnánk a végeredményt. Talán ezt ők is érezték, éppen ezért harangozták be a cím nélküli tizenkettedik alkotásukat egy definitív Dream Theater korongnak.

Az öt zenész ezúttal valóban igyekszik visszanyúlni a zenekar szinte minden korszakához, tehát ilyen szempontból nem árulnak zsákbamacskát. Viszont ha azt vesszük, hogy az Images and Words vagy a Metropolis Pt. 2: Scenes From a Memory “A Dream Theater Lemez”, akkor bizony nem mondhatnánk, hogy ez a 68 perces dalcsokor eleget tenne a a fenti szavak által generált elvárásoknak. Ha mindezt félretesszük, akkor viszont azt mondhatjuk, hogy ismét egy minőségi anyaggal van dolgunk, talán egy kicsit izgalmasabbal és harapósabbal is, mint legutóbb. John Petrucci riffjei  ha kell modernek és karcosak – talán épp a Periphery tette ezt vele – leginkább a 2002-2003 körüli vonalat idézik. Legnyilvánvalóbb példa a klipet is kapott The Enemy Inside, de a 22 perces zárótételben, az Illumination Theory-ben is megvillantja a keményebb oldalát. Riffjei és persze szólói jellegzetesek, sajátosak, azonban ezeknél a húzósabb részeknél néha meglep minket, hiszen szintén nagyszerű pályatársainak stílusát vélhetjük felfedezni, gondolok itt elsősorban Jeff Loomisra és a Symphony X főnök Michael Romeora. Máshol egészen rockosra vette a csapat a figurát, valahogy úgy, ahogy azt a sokak által szidalmazott Falling Into Infinity lemezen tették. Viszont míg ott a Marillion neve merült fel többször addig most egy egészen pimasz Rush utánérzés engedtek meg maguknak (The Looking Glass), viszont kifejezetten jól sült el a dolog, nem lehet rájuk haragudni.

Az album első felére amúgy sem igazán lehet panasz, nagyon dalközpontú, nagyon hallgatóbarát, még akkor is, amikor elgurul a gyógyszerük és hat percen át instrumentális lézerkard párbajt mutatnak be az Enigma Machine-ben. Érdekes módon itt mintha a kígyó saját farkába harapott volna: eddig a Between the Buried and Me esetében figyelhettünk fel egyre nagyobb mértékű ‘Dream behatásra, míg ennek a dalnak a hallgatása közben olyan érzésünk támadhat, mintha most ők innen üzennének Paul Waggoneréknek, hogy „halljuk ám miben mesterkedtek”. Még a szürreális bazár hangulatú szintitémák is adottak.  Az utolsó 3-4 szerzeményre azonban elfáradni látszik a banda. Az Along for the Ride például egy kissé émelyítő és teljesen felejthető ballada, a gigászi zárótételért pedig szintén nagy kár, ugyanis elnyújtottnak hat a sok filmzenés betéttől, az igazán briliáns témái ellenére is. Mindent egybe vetve egy fokkal így is karakteresebb, szerethetőbb lett a végeredmény mint két éve, bár ez nyilván szubjektív. Viszont ha öndefiniálás nem is történt, a pozitív változások esetleg betudhatóak annak, hogy ezúttal már teljes értékű csapatként funkcionáltak. Viszont ne higgyetek a némiképp becsapó klipnótának: csipetnyi modern lendület ide vagy oda, nem lett egy csapásra ismét vérmes Velociraptor ebből kedves, jól megtermett növényevő óriásból, csupán egy fokkal közelebb került ezúttal régi önmagához. 7/10