Dream On, Dreamer – Heartbound

A cikkben szereplő Dream On, Dreamer is újfent e kórban szenvedő bandák sorát gyarapítja, méghozzá azzal a baljós ténnyel párhuzamban, hogy a betegség elleni szérum sajnos még mindig nem áll rendelkezésre az ilyen hulladékok ellen, maximum a lemezlejátszóra húzott karantén. Pedig a Hope című EP a szó legszorosabb értelmében egy reménykeltő kiadvány volt, amely nem vállalta fel a jelenkor pancser hullámához való húzást, megmaradt önmaga középszerű metalcore/emocore medrében, amely már önmagában is örömteli volt. Aztán, ahogy a mesebeli történet kifacsarva lenni szokott: egyszerűen csak „zúztak az éjszakában, aztán jött a pingvin”. Mármint a Rise Records, ezzel is beleköpve az amúgy eddig nagyon finom ausztrál színterek levesébe. Talán az ilyen szintiből táplálkozó, elektronikai úton való zenei mészárlás az, ami leginkább káros az egész megnyilvánulás kivetülésére, s talán a teljes színtér elgyepálásában is jeles képviseletet tesz, hiszen a breakdownok buta, összeszedetlen művelése még csak-csak elmenne, de az ilyen elemek mellett a kis túlzással több oktáv magasságokba emelkedő, tiszta énektémák leverik a szerencsétlen madarakat a fákról, egyszerűen károsak a természetre.

Az egyetlen pozitívum csak Ken Taylor, aki sajnos nevét adta borítója által az év egyik legrosszabb próbálkozásához, amely olyan hibák egymásra sorakozó algoritmusa, amelynek folyamatos – minden számon át történő – ismétlődése egy olyan permanens önkínzást hoz létre, hogy a hallgató kétszer is átgondolja élete értelmét. A Heartbound a szokásos Rise cukormáz, metalcore tele szintivel, egy modern emocore bélyegbe burkolva, Cameron Mizell (Memphis May Fire, I See Stars, Woe Is Me) produceri tevékenységével… így, ezáltal a szokásos Rise Records-féle Darwin-díjas formulát létrehozva, mint amikor a szerencsétlen terrorista felbontja a neki visszaküldött levélbombát. Az I című intróval igyekszik a lemez megteremteni a rengetegszer már kitaposott atmoszférát, amely legalább annyira érdektelen, mint az In Fear and Faith folyamatos önfeldolgozása. Ezután pedig minden dal szinte teljesen ugyanaz, a Heartbound egy mókuskerékben örvénylő szőrgombóc, amely próbálja túlhajtani magát, de egyszerűen képtelen a bizonyításra. Kezdve az egész mélytelepet a Yourself As Someone Else című, a Rise „hagyományokat” teljesen követő tétellel, amelyben egyesülnek az ezekre a bandákra jellemző álkeménykedések a már fentebb szidott zenei megnyilvánulással, amely sajnos nem rejt a véka alá semmit sem. Meg sem közelít egyetlen tételt sem ez a vihar előtti csendet követő felütés a Hope-on tapasztalt bátor, de mégis visszafogott próbálkozásokból. Az első single, a Downfall közelébe sem ér a Call of Duty: World At War hasonló nevű, utolsó küldetéséhez, ahol olyan szintű aprítás és mészárlás folyik a Reichstagban, hogy a Dream On, Dreamer már pár kanyar után a földet kaparná sikoltozva lepkepuki „heartboundgun”-jával, nem úgy, mint egy-két fedezék mögött megbúvó MG-42-es, amely már önmagában tisztességesebben szól, nem úgy, mint az általuk breakdownokkal teletűzdelt álkoncepció. Hiába próbálkoznak a csordavokálok erejével, a „We are the living dead” kijelentések elvesznek a kínosnak mondható döngölések között, amelyeket olyan tiszta énekek szaggatnak sokfelé, amelyeket melegebb éghajlatú bárok közelében lehet hallani, de ott is elvétve. A Path of It’s Own, valamint főként a For What You Believe In tovább erősíti az emberben a tudatot, hogy itt nincs minden rendben a hormonszerkezettel, mert a néhol A Skylit Drive magasságokba emelkedő sikoltozások biztosan kiverik az embernél a biztosítékot.

Nem beszélve a dalcsokron szinte szokásosnak mondható, lágy átvezetőkről, a teljesen érdektelen, átgondolatlan dalszerkezetekről, valamint az olyan buta breakdownokhoz csatlakozó hörgésektől – elég csak a Taking Chances, Breaking Free-re gondolni – amelyekről szinte ordít, hogy annyira műek, mint Tara Reid didkói. A Blinded a lemez második leglágyabb, s egyben mondhatni leggagyibb tétele, olyan megmozdulásokkal, amelyek ténylegesen a színtér legalját súrolják, a rövid, melodikus környezetbe zajlódó átvezető vokálok valamennyire próbálják emelni a szám minőségét, de a szokásos, a lemez teljes terjedelmében önismétlő erőlködések sebzett vadként rohangálnak a fák között, míg a To The Lost képében valamelyiknek nem csapódnak. Talán ha –  a második pozitívum – Matthew Wright vendégszereplése mellett az ilyen dubstep elemekre hajazó komponensek uralkodóvá váltak volna a számok többségében, akkor lehet, hogy magasabb pontszámot kapott volna a korong, mert valamivel jobban illeszkednek ezek a mixalapanyagok, mint a sima szintipróbálkozások, ennek a tételnek a lezárása legalább jól is sikerül. Szerencsére a korong végére valamennyire összekapják magukat a srácok, és a Come Home True Love, valamint főként – a lemez legjobb tétele címére pályázó – Lifestream jóval magasabb színvonalon pörögnek, igazi modern emocore számok, amelyek igazából bemutatják mindazt, amit kellett volna az egész lemezen csinálni. Főként az albumzáró Lifestream, amelyben a dalcsokor legjobb sample elemei vannak, s a Heartbound leglassabb dalaként végre a felszínre hozza a srácokba lakozó, a Hope EP-n hagyott tehetséget. Végre megjelennek a tiszta, nem sikoltozó vokálokba fojtott katartikus, ordító énektémák, valamint hallhatunk végre egy olyan dalszerkezetet, amely remekül van felépítve, s hanyagolja a szcénára jellemző kliséket, így valamivel jobb szájízzel fejezhetjük be a lemez hallgatását, amit valószínűleg soha többet nem fogunk elővenni.

Nincs mit szépíteni a dolgon, a srácok leigazolása után a kór újabb áldozatot szedett, s a Dream On, Dreamer csatlakozott a már elég tágasnak mondható Rise-féle kórteremhez. Az pedig, hogy mi lesz a srácokkal könnyen megjósolható: maximum két éven belül új nagylemez, amellyel még a Heartbound dalcsokrát is alulmúlják, s ez még csak fel sem fog tűnni nekik a zsíros szerződés tükrében. De ez sajnos egy ilyen üzlet. Ameddig lesz erre kereslet – már pedig lesz – addig kár bármiben is reménykedni, maximum egy természeti katasztrófában, amely elpusztítja a Rise székházat, de ennyire azért nem vagyok gonosz, csak szomorú.

3/10