Dog Eat Dog – All Boro Kings

Már régóta terveztem, hogy olyan lemezről írok, melyhez igazán kellemes élmények kötnek, még a gyermek és serdülő koromból. Annak tudatában választottam ezt az albumot, hogy sok mai 20-25 évesben kelt(het)enek hasonló érzéseket.

A nevük az AC/DC egyik számának címéből ered, valószínűleg gitárosuknak köszönhetően; Sean Patrick Kilkenny példaképként tekint Angus Young-ra (az AC/DC örökifjú gitárvirtuóz bohóca), a színpadon is hasonlóan mozog, mint az ausztrál mára megördegedett diák fiúcskája…

Soha nem tudom eldönteni, hogy egy zene azért tetszik és tartom jónak, mert valóban az, vagy csak nekem kellemes emlék, ennél a lemeznél megerősítést ad, hogy több mint 600 000 példányban fogyott világszerte… azt is tudni kell róluk, hogy a pattogós HC-vel átitatott rap-rock, szaxofon kísérettel az ezt követő mindkét lemezét csúnyán elbukta (Play Games illetve az Amped)(és nekem az újjal se basztak valami nagyon oda). Valahogy nem érezni rajta az idétlenkedő, vidám és vicces kutyákat, nem bírnak olyan felszabadultan és gerincből oltani sem zenéjükkel sem szövegeikkel.

Már a kezdő szám (If These Are Good Times – Jó idők járnak), az egész lemezre jellemző tipikus Dog Eat Dog szaxofonnal indít, a második dallam után már felcsendül a mély feszes basszus, melyet a masszívan szóló gitár és a pattogós dob tesz egésszé. Jellemző rájuk a jól eltalált leállások és az éneklős, szinte már skateboard himnuszokkal összedolgozó fogós refrének (ilyesmiket a német Guano Apes ért még el, igaz ők inkább snowboard).
A dobok pattognak, a vokálok egymást váltják, és már észre sem vesszük, hogy a második szám szól, melyre csak a kutya vircsaft hívja fel a figyelmet, és a punkos később középtempós váltásokban gazdag HC gitárok. A refrén itt is eltalált és a zenét a szaxofon teszi megint csak szokatlanná (hasonlót bár kissé súlyosabb előadásmódban időben és kiadóban megegyezően a Pro-Pain – „The Thruth Hurts”-ön egy számban hallhatunk).
Ezt követi a No Fronts himnusz, mely könnyen tette a zenekart és a Roudrunner-t méltón sikeressé és gazdaggá. Alattomos kis basszusával indít, melyre a dobpergés lassú zakatolása fejt ki igazán. Jellemző az egész zenekarra a paradoxon és az abszurd. Hiszen a semmiből jöttek (csak a 93-as „Warrant” EP-jük előzi meg ezt a 94-es siker lemezt) teli szájból arcunkba röhögve, szerződtek egy nagykiadóhoz, és 12 év távlatából is azt kell, hogy mondjam, egy erős és komplex lemez a maga egyszerűségével. Hallatszik rajta, hogy ők nem akarták megváltani a világot; mégis meg tették a maguk módján, hallatszik rajta a jókedv, mely azt is feldobja, és gondjaitól messzi repíti, aki nem is vágyik erre.
A nevük is… Kutya kutyát eszik; örök törvénye az állatvilágnak, hogy egy kutya sem eszi meg a másikat, na meg az oltós szövegeik… „Semmi trükk semmi szappanopera politika, semmi fegyverek csak tompaság csak a móka kedvéért csináljuk, Jöttünk a duci jointokkal, hogy emeljük a hangulatot. Nagy hajrá azoknak, akik veszik a ritmust ez a Dog Eat Dog, nem egy remek dolog, nem szimatolás. Lehet, hogy csontot rágok de, ne hívj kutyának, Nem hencegünk-nem! Nem késünk-soha! Már látom, hogy csóválod a farkad…”
200 méterről lerí róla a lázadó, beleszarunk, arcodba tömjük, kapd be a csontunk stílus, mely az egész lemezre mélyen jellemző, mindig az az érzésem támad, hogy ők mosolyogva köpnek le és én mosolygok rajtuk…

A 4. szám tovább boncolgatja a rap-rock, HC és szaxofon kétségtelenül remek párosítását, s közben mindvégig a Beasty Boys – Sabotage érzetem van, holott egyszerre jöttek ki!

Az 5. szám kétségtelenül a lemez legerősebb és egyben sikeresebb tétele; mikor felcsendül a rekedt fájdalmas szaxofon mély torkából a dallam, már érzem: ez DOG EAT DOG – Who’s The King?… „Ki a király? Olyan, vagy mint a Rock & Roll Királya, Lélekkel megtöltve, Demerollal (szintetikus ópiát, akár az Alvodin, vagy a Metadon) szétbaszva, mint a Király, a vég felé tartasz. A saját díszes birtokodba, tested soha nem találják. Patkány szagát érzem, de nem egy egykori győztesét…”

Most mondja valaki azt, hogy ez rádió barát szöveg! Pedig ebből a lemezből több mint 600 000 db fogyott el, és akkoriban minden TV és rádió csatorna őket bálványozta, és ne felejtsük el azt sem, hogy ez egy 12 éves lemez, akkoriban még valamelyest más volt a mentalitás a médiában, azt hiszem ezzel lehet leginkább érzékeltetni, a lemez gördülékenységét és nagyságát. Egyszerűen jó dalok vannak rajta, sem több-sem kevesebb, csak egyszerűen jó dalok!

Ha a lemezen csak ez az 5 szám lenne, (már akkor is egy jó idődben megjelent jó anyagot képviselne) melyek ütnek és hallgattatják magukat, azzal, hogy dallamaik fejünkben rekednek és önkéntelenül is dúdolásuk őket, de szó sincs erről, máris itt a 6. tétel mely egy egyszerű punk-HC, egy remekbe szabott szaxofon leállós énektől mentes refrénnel, majd pedig egy igencsak fasza fújós szólóval. Azt is el kell mondani a lemezről, hogy ahol nem fújva lélegzik Scott Mueller, ott nagyon is súlyosak a gitárok hangzásai és döngölősek a témái.

Az album legsemmitmondóbb száma a Királynő, mely csak folyamatos hallgatásnál állja meg a helyét, hiszen a 3. legjobb szám felvezetője… A kutyaházban… ez az őrült idiótaság, mely egy igazi buli-sláger, rapelgetős vízhangjátékosságával és odabaszós társadalom bírálataival; „Ne játszd a hülyét! Idővel tanulhatsz valamit, szóval menj az iskolába! Soha nem tudtad, hogy ismered a választ, de ez hazugság. Az ösztöneidnek nem jó élni! Nem akarnál, nem tudnál, nem kéne, de mégis megtetted. Ne is próbálj megállítani te taknyos kölyök! A harcnak még nincs vége te nyájas bőrű bohóc, a gyógyszer, amit árulsz megy le…”

A lemezen nincsenek töltelék számok, bár az utolsó 2 szám zenei paletta ötleteit tekintve kicsit mindenképpen lassabb, mint az előző 8, ám ettől függetlenül a Funnel king és a What Comes Around is rengeteg jó ötlettel kecsegtetnek, míg az Iszákos király refrénje zakatolós és gyors, addig a Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát,… lassú és dallamokkal vontatott, a végére teljesen be is szédül, a HC kórusok váltakozásával zárja önmagát a sintérek rácsai mögé, melyet már csak egy szagatott gitár, melyet bassz és dob dallamai kevernek le.

A kerület összes királya egy szórakoztató és jókedvre derítő lemez, s azt hiszem méltón a kilencvenes évek deszkások, biciklisek, korisok egyik fő csapata, a „No Fronts” című slágerük szinte minden nagyobb extrém sportversenyen elhangzott…

Természetesen 10/10 :} (egy vidám HC alapmű!!!)

Who’s the King? (video – WMV – 10.2Mb)
No Fronts (remix) (video – WMV – 10.0Mb)

Ha belegondolok, hogy a Roadrunner napjainkban miket ad ki, és anno miket ebből zenei hozamból, csak úgy párat, hogy milyen kemény idők voltak ez a 93-94-95ös évek;

Downset – Downset (1994)

NaiLBomB – Point Blank (1994)

Shelter – Mantra (1995)

Sepultura – Chaos AD. (1993)

Type O Negative – Bloody Kisses (1993)

Machine Head – Burn My Eyes (1994)

Fear Factory – Demanufacture (1995)

Life Of Agony – River Runs Red (1993)

Obituary – World Demise (1994)

Deicide – Once Upon The Cross (1995)

És még sorolhatnám… Miért van az, hogy akkoriban csupa alapmű, mai napig emlékezetes albumok jöttek ki ettől a kiadótól és más kiadóktól??!Igazából gyakran érzem azt, az újabb lemezek hallgatása közben, mint ahogy a kutya önmagát, mikor körbe-körbe forog és saját farkába harap; ezt már ismerem, ezt már valahol hallottam, ezt innen és innen nyúlták…na elég a nosztalgiából! Aki nem ismerné ESETLEG valamely felsorolt lemezt, és érdekelné, a még régi idők „tudtunk és volt miért zenélnünk” bandáinak lemezi, az gyorsan szerezze be őket! :}