Disco Ensemble – Warriors

A bevezetőben poszt-hardcore közeli zenét említettem, és valóban, a Disco Ensemble alapvetően poszt-hardcore-ral fűszerezett alternatív rockot játszik, de azért egyéb hatások eléggé árnyalják a képet. Valójában minden egyes lemezüknél hasonló receptet alkalmaztak, persze mindig más és más százalékban vegyítve a hozzávalókat: találhatunk a korongjaikon fogós altrock dalokat néhol At the Drive-Int idéző énekstílussal előadva, Thomas Erak ihlette, bár kevésbé megtekert gitártémákat, idegesítő szintipop dallamokat és megfelelő mennyiségű lendületet. Mindez, ha nem is kiváló, de mindenképp elfogadható albumokat eredményezett, mint a punkos debütlemez (a Mantra című daluk alapján a Brand New is a kedvenceik közt lehet), a 2005-ös First Aid Kit, vagy az annál talán egy fokkal slágerorientáltabb, 2010-es The Island of Disco Ensemble. Ami miatt soha nem nevezném ezeket az anyagokat nagyszerűnek, az a banda görcsös megfelelni akarása: a fülbemászó melódiák szerelmeseinek, a poszt-hardcore bolondjainak, a jóformán a szomszédból származó Refused rajongótáborának és a tipikusan brit, jobb híján indie-nek nevezhető rockstílus kedvelőinek is kedvezni szerettek volna. Nem is lenne zavaró az eklektikus megközelítés, ha utóbbi irányzathoz tartozó dalok nem lennének szörnyen elcsépeltek, és itt még nem is igazán az olyan régebbi szerzeményekre gondolok, mint a Black Euro (bár az is csak azért trúbb egy random Arctic Monkeys számnál, mert a sarkkörhöz közelebb született), inkább az új lemez egyik mélypontjának számító, szirupos Hologramre. A Warriors pedig az eddigi legellentmondásosabb Disco Ensemble album, ami már a nemes egyszerűséggel Intrónak keresztelt intró alatt biztossá válik: olyannak hat a felvezetés, mint egy közepes, „kísérletezős” Kings of Leon dal a világ legcsúnyább szintihangzásával és egy Anthony Followillénél sokkal jellegtelenebb énekhanggal. A legmélyebb zavarba viszont a szinte kínos felvezetést követően eshetünk: a Second Soul képében ugyanis a négy finn srác megírta 2012 egyik legnagyobb slágerét, ennél jobbat még a mainstream sztárok közül se sokan tettek le idén. „A többi, néma csend”, vagy legalábbis így jártunk volna jobban, az iszonyú egyenlőtlen dalfelhozatal ugyanis az erős kezdés miatt válik igazán nyilvánvalóvá. Egyrészt a felesleges számok még feleslegesebbek lettek, a jók pedig egy fokkal halványabbak a megszokottnál, a Second Soul pedig egyszerűen ellopja a show-t, és utána az egész lemez próbál felnőni a zseniálisan működő nyitódalhoz, de ez igazán csak a lemez legvégén, illetve az ütős, dallamos punk Chinese Sword alatt sikerül. Pedig szinte minden egyes dalban vannak jó megoldások, értem ez alatt például az Eartha Kitt vezérdallamát vagy az I’ve Seen the Future riffjét, illetve a komplett With Every Steppet. Az se volt egyértelműen rossz ötlet, hogy tovább slágeresedtek a lendület és az agresszió rovására, csak azok a fránya slágerek nem jöttek össze, vagy ha mégis, mint például a fülfájdító Spade Is The Anti-Heart esetén, akkor sem örülünk túlságosan.

A dalszövegek nem rosszak, de nem is jók, érezni lehet, hogy Miikka Koivistóék nem anyanyelvükön írják a számokat, így a gondolatok se tudják elfeledtetni a kissé idegőrlő szintiket és harmatos számokat. Pedig megvan a potenciál a srácokban, hogy a jobban sikerült nagylemezeikhez hasonló minőségű kiadványt készítsenek, erre a fentebb meghallgatható húzónótánál több bizonyíték talán nem is kell. 5/10