Disbelief – Navigator

A 21. századra talán a death metal mutatkozik kifejezetten olyan stílusként, melyben már nem lehet sok újdonságot szolgáltatni a hallgatóság számára. Persze minden irányzatnak vannak előnyei és hátrányai, de afelett sem hunyhatunk szemet, hogy a '80-as évek végén, és a '90-es évek hajnalán mennyi olyan album született, ami kihatott a teljes metal mezőnyére, nemcsak ezen szegmensére. A német Disbelief legénysége is azon kortársakkal említhető egy lapon, kik az úttörés zászlaját tartják kezükben.

A zenekar a stílus brutálisabb hátfekvéséből jutott el arra a pontra, amikor két út állt előttük; a stagnálás, vagy az előreláthatatlan kísérletezés. Pikáns ízekben mindig találkozhattunk muzikalitásukban egyfajta depresszív hangvétellel, ami az évek során (szerencsére) csak méginkább teret nyert; legjobb lemezük a mai napig a 2005-ös "66Sick", ahol már csak átfedésekben nevezhetjük egyvelegüket death metalnak, ugyanis annyi külső hatással sikerült árnyalniuk saját zenei összképüket, hogy azt kár lenne beskatulyázni. De a korong nem volt eléggé populáris, nem épült eladható sémákra, így a Nuclear Blast egy lemez (valamint egy dupla újrakiadás) után ejtette is a zenekart, akik így visszatértek az anyakiadó, a Massacre szárnyai alá.

Jagger egyéni, és érzelemgazdag hangja mellett (tudom, hogy paradoxonnak hat, de nemegyszer megmutatja nekünk énekesmadár-funkcióját is, több-kevesebb sikerrel) a zenekar védjegye egyértelműen a gitárjátékban mutatkozik meg: Thomas Fritch rátalált egy minimalista, ugyanakkor fogós (és nem mellesleg dallamgazdag) hangzásra, ami első hallásra azonosíthatóvá teszi egy beavatott számára a Disbeliefet.

De elég a felvezetésből, lássuk a lemezt! Az előző album sokkoló booklete után üdítően hat a "Navigator" borítója; ami egyben jelzi azt is, hogy nem számíthatunk a "66Sick" folytatására. Bevallom, nem vagyok híve annak, mikor egy zenekar kikiáltja, hogy igenis képesek a két legsikeresebb albumuk keresztmetszetét adni egy új lemez tekintetében; egyrészt mert akarva-akaratlanul a szintézis következtében új hatások is érvényesülni fognak a lemezen (pl. Soilwork), másrészt mert ez az esetek 70%-ban sikertelen próbálkozásnak bizonyul (lsd. Pelican) eddigi tapasztalataim alapján. A "Navigator" azonban az előbbi kategóriába tartozik; sikerült visszatérni a "Spreading The Rage" koszosabb és sludge-osabb hangzásvilágához, amellett, hogy a "66Sick" dallamvilága és felkavaró jelleme megmaradt… Az új hatás pedig a riffek terén figyelhető meg; az albumot merem ajánlani akár egy Soulfly / Sepultura fannak is, mert ennél minimalistább, pattogós riffeket ebben az évben még nem volt lehetőségem hallani.

Már a nyitó Navigator megadja az alaphangulatot: vad döngölések és megrázó lassítások váltakoznak, s habár nem is annyira örvénylenek, mint az előző lemezen, azért itt is kellőképp hatásos. Az a lemez legnagyobb előnye – emésztés szempontjából – hogy az agresszív, valamint a depresszív hangvétel pont 50-50%-ban oszlik el az albumon, ha nem is arányosan (hiszen a végére a korong igencsak mélyvizet érint, de egy tökös navigátornak kell tudnia kezelni a helyzetet…), de élvezhetően. A When Silence Is Broken masszív középtempón hömpölyög a hallójáratok felé, egy bivalyerős, már-már gregorián hangvételú kórusokkal alátámasztott refrénnel megkoronázva az amúgy is felkavaró tételt. A The One alkalmazza a korábban elsajátított hatásfokozó, minimalista-, ugyanakkor dallamos riffelés és a dallamos/hörgős ének egyvelegét, amiből egy téma-, és tempóváltásokban gazdag, megállíthatatlan vihar szabadul el; a dal a korong egyik legerősebb tétele, ami a "66Sick" keretein belül elsajátított hangvétellel bír.

A The Thought Product igazi koncertnóta lesz, pattogós riffekkel, agyas váltásokkal, valamint egy váratlan leállással felvértezett közönségkedvenccé érhet majd kis idő múltán. Itt ötlik tekintetünkbe első alkalommal, hogy Jagger dalszövegei leegyszerűsödtek; még így is kifejezőek, de szókincsükben, valamint a refrént illetően szűkült a repertoár. A lemez titkos schlagere a Between Red Lines, ami az előző lemez Continue From This Point c. szerzeményével rokon dalszerkezetre épül: könnyen megjegyezhető gitárdallamok, dallamos és agresszív ének váltakozása, kiegészülve vad groovy-témákkal. Az It's Simply There a lemez leggyorsabb tétele, vad kalapálások és brutális középtempók váltják egymást agyas riffek kíséretében, rég hallhattunk ilyet a zenekartól, kellemes meglepetés!

A Falling Down mély hangulatú felvezető témáiból sajnos nem úgy tör ki, ahogyan azt a hallgató előzetesen elvárná, talán ez a korong leggyengébb tétele, ami főleg a monoton, eröltetett refrénnek köszönhető. Az ezt követő Passenger azonban kompenzálja az esetleges sérelmeket; ehhez fogható tételt, mind a grandiózus kivitelezésben, mind a súlyos hangulatot tekintve még nem raktak le az asztalra a srácok! Lassan kibontakozó, visszatérő témákban, és felkavaró dallamokban gazdag opusz ez a szám, felvonultatva mindazt, ami miatt szeretheti az ember a Disbelief zenéjét. A Selected vad középtempóiból és kiszámítható sugározza agresszív hangvételét, egyébként ez a dal sem túlzottan kiemelkedő, de koncerteken biztosan ütni fog; a záró Sacrifice pedig egy már-már doom tempókkal operáló, súlyos lezárás, ami után az embernek tényleg olyan érzése van, mintha egy úthengerrel haladtak volna át felette.

10/8,5.