2006. július 4.
Tracklist:
01 DeadwoodElőször is tisztázzunk valamit: a The Libertines-nél jobban senki nem tudta hozni a „fecskendő lóg ki a karomból, gombával van tele a szám, és az orrommal sem csak levegőt szippantok fel” fílinget.
A nevezett együttes két albuma még nem tudni, hogy mennyire tekintendő fontosnak, de az már biztos, hogy a kellő szintű nyilvánosságot meghozta, ezt aztán Pete Doherty (most: Babyshambles) jól fel is használta arra hogy minden egyes fingásával valamelyik semmiképpen sem zenemagazin címlapjára kerüljön, és hogy kihozhassa a legjobbindulatúan jellemezve is max. közepes lemezét — hogy arról ne is beszéljek hogy az NME olvasói Kurt Cobain után a legnagyobb rakenroll arcnak szavazták meg, ami azért nem kicsit sírásra ingerlős tény, na meg ami bebizonyítja: a brit 15 évesek sem okosabbak a magyar 15 éveseknél.
Ezzel szemben Carl Barat, a Libertines másik frontembere úgy látszik többet akart az élettől, és a feloszlás után el is tűnt egy időre, egy ideig mindenki úgy hitte, hogy az ő zenei karrierjének vége, de aztán mégis előkerült a Dirty Pretty Things zenekar, ami ráadásul a Libertines felét tartalmazza (Barat-on kívül itt figyel Gary Powell is).
Nos, aki úgy hitte, hogy a rakenrollt Doherty hozta a Libertines-be, az most jól megszívta, mert ebben a lemezben több a lendület, dinamika, táncolhatóság és fíling, mint a Babyshambles következő 20 lemezében lesz összesen. Barat dalírási képességeit nem kell méltatnom remélem, a fazon képességei feljogosítják hogy kitüntessük a 21. század egyik legcéltudatosabb dalszerzője medállal.
Ha kötözködni akarok, akkor pont itt is van a gond: a lemez annyira céltudatos, hogy néha szinte ordít egy kis spontanitásért, ami mostanában teljesen eluralkodik Doherty munkáiban. De ugyanakkor nem lehet, és nem szabad elmenni az olyan elképesztő dalok mellett, mint a Doctors & Dealers, a klippes Deadwood, a You Fucking Love It (már a cím is felvillantja a szám hangulatát), és még sorolhatnám, mert gyakorlatilag minden szám fogós, és zsír dallamokkal van ellátva.
Garázs rokk ez végülis, semmi extra, de olyan színvonalon bemutatva, amit valószínűleg csak egyféleképpen lehetne napjainkban megfejelni – The Libertines néven, Doherty-vel együtt. Erről állítólag Barat azt nyilatkozta hogy nem is gondolnánk milyen hamar be fog következni. Hát én gondolom…
Viszont a Waterloo to Anywhere bármelyik színvonalasabb házibulira kötelező darab, sőt, akár a mindennapok részévé is lehet tenni: 37 percig bárki lehet narkós fasz, narkó nélkül is akár.
