#Hírek
december 10.
2012. április 17.
Tracklist:
1. Sunburn
2. Fix Of Mine
3. Fly Solo
4. Don't Lose Your Cool
5. The Feeling
6. Keep Dreamin'
7. Pleasentries
Vajon mi lehet az, ami miatt a hardcore-zenészek egy meglehetősen méretes hányadának kiváló érzéke van a rockzenéhez? Az egyik lehetséges válasz erre a kérdésre az, hogy a rockzenészekkel ellentétben ők csupán hobbiként, mellékprojektként szoktak foglalkozni ezzel a stílussal, és nem azért, hogy gruppikat dughassanak turnébuszokban, és zsíros szerződéseket írhassanak alá, így nyilván kevesebb kompromisszumot kell kötniük, illetve fesztelenebb az írási folyamat is. A másik tipp az lehet, hogy a hardcore punknak és a rockzenének volt egy olyan zseniális fúziója, mint a Quicksand, ami a hardcore színtéren talán még az Airmaxnél is népszerűbb és kötelezőbb kedvenc, így szinte mindenki ismeri, és minden X. ("pun intended") zenészt meg is ihlet egy idő után. Ahogy ez már korábban felmerült, ez kifuthat úgy, hogy egy csapat összeáll, és Schreifels ihlette zenét kezd el játszani, vagy akár úgy is, hogy egy társaság a Sliphez hasonlóan új utakat akar találni, olyanokat, amelyek friss vizek felé néznek, miközben hátrafordulva még látszik a hardcore. A Diamond egy harmadik utat választott.
A Drót városából származó Diamond ugyanis nem egy poszt-hardcore zenekar. Ők egy rockbanda. Az olyan rádióképes csapatoknál, mint a Handsome, a Rival Schools vagy az Align még az egyes zenészek múltja és a korábbi poszt-hardcore bandákra emlékeztető dallamok miatt nyugodtan lehetett használni ezt a megosztó jelzőt, azonban a Trapped Under Ice (Sam és Brendan) és Down To Nothing (David) tagjaiból, valamint Justin Gilman énekes-gitárosból álló négyest nem nagyon érdekli a dalírás szintjén sem a Slip, sem más hardcore eredetű albumok. Ezek a fiúk hallhatóan olyan csapatok zenéjét szeretik, mint a Jimmy Eat World, a Weezer, a Foo Fighters és a Muse, illetve Jeff Buckley két albuma is biztosan a kedvenceik közt van: amit hallunk a Don’t Lose Your Cool dalaiban, az nem más, mint egy Buckley, Bellamy és Cuomo ihlette énekessel felálló, a ’90-es évek alternatív rockzenéit némi 2000 utáni Jimmy Eat Worlddel oldó zenekar. Mivel manapság szinte mindennek van újraélési hulláma, ám ennek a kétségkívül különleges korszaknak még nincs, így nem csak elejétől a végéig szórakoztató az ingyenesen letölthető EP (és a demo is), de még akár hiánypótlónak is nevezhető. Mivel ezek a csapatok inkább a tengerentúlon jelentették generációk soundtrackjét, így nehezebb átérezni nem amerikaiként az egészen könnyfakasztóan nosztalgikus érzetét, ellenben a jó dalok akkor is jó dalok, ha nem feltétlenül nekünk szólnak. Márpedig a Diamond erőssége a dalszerzés: a feszes, dinamikus slágerek mentesek a klisék és sekélyesség érzetétől, hangulatuk azonban elsősorban az énekhangnak köszönhetően magával ragadóan egységes és szerethető. Elég ránézni a borítóra és belehallgatni a JEW és Blue Album korszakos Weezer ihlette slágerekbe (Sunburn, Fly Solo, stb.), hogy az embert elkapja a nyárba forduló tavasz hangulata, valamint a krónikus vigyorgás. Többek közt a kritika is azért késett a novemberi megjelenéshez képest, mert egyszerűen ezt a hat és fél dalt felesleges április előtt elővenni, ugyanakkor viszont bűn április után hanyagolni. Kellemes és ragadós énektémák (Gilman hangszíne kiemelkedő) visznek előre olyan dalokat, amelyek mentesek a kortárs rádiórock erőlködésétől, a Weezer néha túlzottan infantilis hangvételétől, a Jimmy Eat World szentimentális hangulatától, ugyanakkor nem kívánnak Muse módra alternatív gitároperákat letolni két sláger közt a torkunkon. Hogy akkor mégis miről szól ez az egész? A(z esetükben korai) Foo Fighters-szerű egyszerű zenélésről: arról a hitről, hogy ők vannak olyan karakteres és egyéni zenészek, hogy ha teljesen lazán írnak néhány dalt a gyerekkori kedvenceik stílusában, akkor az mindenféle hozzátett különlegesség nélkül is megállja majd a helyét pusztán a dallamok és a szövegek által is (a Gypsy album is ettől lett olyan jó). Persze annyiban azért szerencsénk van, hogy tinédzserkorukban főleg az akkori alternatív rockra deszkáztak és nem Crazy Townra, de ez mit sem változtat azon, hogy micsoda nyári hangulatbomba, milyen egy szemét módon fülbemászó dallamtár az egész Don’t Lose Your Cool.
9/10
