DevilDriver – Beast

A további két albumon (The Fury Of Our Maker’s Hand és The Last Kind Words) egy leheletnyit színesítettek az alapgondolaton, és mindezt tették úgy, hogy továbbra sem lehetett egyetlen csapat közvetlen hatását sem érezni rajtuk. Mindhárom album egy-egy emlékezetes állomása a zenekar pályafutásának, amit nagyon jól bizonyít többek között az is, hogy elég megosztóak a vélemények a legjobb lemez kapcsán. A mesterhármas után következett a sorban a Pray For Villains, amelyet lassan két év távlatából sem tartok rossz albumnak, és vannak is rajta jó dalok, viszont már némiképp a megtorpanás jeleit mutatta az összkép. A megjelenés után nem sokkal jött is a hír, hogy gyorsan összerántottak egy újabb adagot a következő lemezre, és akkor itt kezdődik az ocsmány borítójú Beast története. Jó munkához idő kell – szokták mondani -, ennek ellenére láttunk már nem egy kivételt gyorsan elkészített remekművekre. Ezúttal az első hallgatás után kiderül, hogy a hozott anyaggal továbbra sincs különösebb probléma, a rendbe szedésükkel viszont nem foglalkoztak eleget és ezen érlelési folyamat hiánya kulcsfontosságú tényező. Ezúttal is a fejtekerő groove-ok vannak a középpontban, ahogyan ezek állnak az összes albumuk metszetében is, emellett pedig visszatértek az első album hangzásához, ami a szárazabb riffelésben nyilvánul meg legfőképp. Azaz visszafogtak a kétlábgépre érkező dallamokból és a tiszta gitáros részek sem hivatottak arra, hogy kiemelt szerepben tegyenek hozzá a dalokhoz.

A nyitás – ahogyan eddig minden alkalommal – most is hatásos, a Dead to Rights kezdő taktusai és berobbanó thrashes főtémája még nem árulkodnak a gyengeségekről, teljesen érthető, miért erre készült klip. Szégyen, nem szégyen, már a második Bring The Fight (To The Floor) alatt kezdem elveszíteni a fonalat, mert amíg korábban ügyes tempóváltásokkal sikerült gördülékenyebbé tenni az alapvetően könnyen motonná váló zenei közeget, addig itt ez vagy egyáltalán nem, vagy rosszul lett megoldva, tehát gyakorlatilag minden a dalszerzői folyamatra, vagy éppen annak hiányára vezethető vissza. Ezek után csak a Talons Out (Teeth Sharpened)-re kapom fel a fejem, ördögi dallama és mélyen zakatoló riffelésének köszönhetően sokak arcára ülhet ki a sátáni mosoly. A refrének elől hiányoznak a feszültségkeltő felvezetések, amik eddig kiemelték őket és amelyek továbbra is fontosak lennének, Dez ugyanis továbbra sem bársonyos hangján kívánja nyomatékosítani gyűlölettel átszőtt, ám sok esetben pozitív üzenettel bíró szövegeit. Nagy meglepetésben továbbra sem lesz részünk, teljes unalomba fullad és élvezhetetlenné válik az ötödik nagylemez, minden súlya ellenére.

Anno a Beast megszületésével kapcsolatban egyetlen kérdés foglalkoztatott mindenkit: érdemes volt-e mindent egy lapra tenni? A válasz egyértelmű, én pedig személy szerint nagyon sajnálnám, ha a csapatban rejlő további remek ötletek ilyen módon kerülnének megvalósításra, mert az kétségtelen, Dez nagyszerű zenészeket válogatott maga köré. Ha már a baglyos lemez után nem tették meg, most elmehetnének egy hosszabb pihenőre, ugyanis az ilyen vadállattól nem félünk.

5/10