Devil Sold His Soul – Empire of Light

Persze már rögtön az elején le kell szögezni, hogy minden valószínűség szerint meg fognak oszlani a vélemények a fenti kérdéssel kapcsolatban. Egy dolog viszont bizonyos, a banda ezúttal tudatosan igyekezett odafigyelni arra, hogy legyen egy pár rádióbarátabb, a megszokottnál valamivel rövidebb szerzemény is a lemezen, aminek remekül eleget is tesznek a korong első háromnegyedében, ahol végig 4-5 perc körül mozog a játékidő. A nyitó No Remorse, No Regrets egy klasszikus DSHS nóta, de már itt érezni, hogy az előzményekhez képest koránt sem üt akkorát a dal, nem kell kapkodnunk levegő után, és az állunkat sem kell néhány emeletről lentebbről összeszedni, egész egyszerűen csak tudomásul vesszük, hogy igen, ezek a srácok továbbra is remekül teszik a dolgukat. Valahogy így lehetne leírni a szokatlanul slágeres klippes nótát is, ami igazából sem zeneileg sem képi megvalósításban nem okoz különösebb megrendülést, a végére pedig talán egy picit már egyhangúnak is mondható. Azért a harmadik tétel gyorsan igyekszik helyére billenteni a dolgokat és felpörgeti az eseményeket sodró lendületével, Devil Sold His Soultól kissé szokatlanul paraszt főtémájával. Kiváló darab, amivel ellentétben az It Rains Downban semmi különös nem történik, ami megint csak kissé szokatlan abból a szempontból, hogy eddig nem kellett így vadászni az emlékezetes témákat, dallamokat, csúcspontokat. Hiányoznak az igazán nagy kitörések, szélsőségek, a legtöbbször inkább a biztos (de nem éppen túl izgalmas) középúton járnak a szerzemények. Ráadásul a zenekar eddigi karrierje során először éreztem azt az albumot hallgatva, hogy helyenként kifejezetten idegesítő/egysíkú lett Ed Gibbs tiszta éneke (például a The Verge eleje azonnali léptetésre sarkall), ami ezúttal nem különösebben segíti elő a katarzis nem hogy elérését, de megközelítését sem. A The Waves and the Seasben megbúvó csordavokál igencsak remek, de ha belegondolunk abba, hogy mindez a Drowning/Sinkingben milyen hatásosan került prezentálásra, akkor ez itt sajnos hiába jó, közel sem olyan ütős, mint korábban. A Sorrow Plagues képében viszont ismét egy olyan vadabb, élettel teli, felpezsdítő részhez érünk, amire felkapja az ember a fejét. Az album egyik legerősebbje, a Time And Pressure pedig atmoszférikus fronton igyekszik a hiányérzetet pótolni, hiszen ezúttal nem dúskálunk olyan monumentalitásban, epikusságban, ami eddig oly jól jellemezte a bandát. Ezt ellensúlyozandó, a lemezt záró utolsó három szám játékideje együttesen 23 perc, de innen is igazából csak a Crusader az, ami a régi hatásosság irányába kacsintgat.

Azért még így sem nevezhető rossznak az Empire of Light, de mivel rendkívül magasra lett helyezve az a bizonyos léc, így már kissé nehezebb kiváltani azt az ámulatot, amit a mai napig képes a banda elérni a korábbi nótáival. És ha valaki nem most ismerkedik a Devil Sold His Soul munkásságával, akkor annak fel kell hogy tűnjön, be kell hogy lássa, itt bizony nem található olyan vészjósló hangulat mint a Fragile Hope-on és olyan gyönyörűség sem, mint a Blessed & Cursed-ön. Azért szerencsére a dalok fele még így is bőven a pozitív oldalt erősíti (No Remorese , No Regrets, VIII, Sorrow Plagues, Time and Pressure, Crusader), de egy korábbi lemez elindítását követően még így is azonnal kiugrik a különbség. Ugyanakkor egész biztosan van még bennük a most hallottaknál jóval több, jobb is, és reméljük, hogy már a következő alkalommal újra szembesülhetünk majd a srácok tehetségével egy átütő erejű dalcsokor képében, hiszen azt már bőven bizonyították, hogy nem egyszeri csodáról van szó, de ez az újfajta megközelítése a dolgoknak kissé felemásra, vérszegényre sikeredett.

7/10