Despised Icon – Day of Mourning

A Day of Mourningnak tehát egy elég magas lécet kellett megugrania, és az elvárások is komolyak voltak. Nagyon nehezen volt elképzelhető, hogy azt a szintet át tudják lépni, amit már a The Ills of Modern Mannel sikerült kijelölniük. Az előzetes stúdióvideókból komoly munkálatoknak lehettünk szemtanúi, és az jött le belőle, hogy a srácok is tisztában vannak azzal, hogy itt most nagy erőfeszítésekre lesz szükség. Ezek után első új számként kiszivárgott az MVP amiből nehéz volt következtetni arra, hogy mi fog történni az album maradék részén. A szám a zenekar mindkét arcát mutatja be tökéletesen, igaz, kicsit egyszerűen, mivel a kezdeti őrületes blastbeat-futam után nagyjából a szám felénél átvált egy monoton, súlyos breakdownba. Ez az egyszerű számfelépítés nem volt annyira jellemzője a zenekarnak eddig, és egy picit ijesztő is volt, mivel túl éles az ellentét a két véglet között. A szám szövege pedig végképp nem javított a helyzeten, pedig a srácok eddig nem a butaságukról voltak híresek, persze zeneileg nem éppen egy szuperagyas produkcióról van szó, de jól összerakott számok és iszonyat erő jellemezte eddig is őket. Szerencsére később azért javult a helyzet, miután hallhattam az albumot egyben is, és ezt nem kevésszer tettem meg.

Az első hangoknál kiderül, hogy a hangzással továbbra is sincs probléma, vérprofi hangmérnöki munkát hallgathatunk, illetve még rögtön az első számnál ismerős dolgot láthatunk: újra előkerült a francia nyelv használata. Ez nem is annyira meglepő, ha tudjuk, hogy a zenekar montreali illetőségű, ahol az angol mellett a francia a másik hivatalos nyelv. A Les Temps Changent egy inkább hardcore-centrikus szám, ami azért szépen integrálja magába a zenekarra jellemző death metal vonásokat, így szépen egyensúlyozva a két véglet között. Ami újdonság még feltűnő lehet ezzel a számmal kapcsolatban, az a pig squealek hiánya. Vagyis meg van adva ennek is a helye a számon belül, de az eddigi felelős Steve Marois ezúttal csak gyomorból jövő üvöltésekre adta a fejét, sokak nagy szívfájdalmára. Kevés zenekarnak áll jól ez a technika, és ők azon kevesek közé tartoztak. Második számnak rögtön a címadó tételt kapjuk, amihez egy klip is készült, illetve említésre méltó a keringőtémára emlékeztető breakdownja miatt is. Igazából számonként kivesézgethetném a teljes albumot, de jóformán fölösleges, mert a lemezen pár kiemelkedő pillanaton kívül nem történik olyan dolog, amit eddig ne hallottunk volna tőlük. Persze itt most nem arról van szó, hogy valami teljesen újat kellett volna mutatniuk a hallgatóságnak, illetve a többi zenekarnak, mert ők a jól bevált recept alapján is tudnak olyat letenni az asztalra, ami miatt más zenekarok nyugodt szívvel hajigálhatnák a hangszereiket a tűzbe. Inkább az a problémája a Day of Mourningnak, hogy nem is nagyon próbálkoztak megugrani a szintjüket, azt a pár szólót, illetve nagyon gyors témát leszámítva, amit sikerült az albumra összerakniuk. Sokan mondják, illetve sok helyen olvastam, hogy az albumot leginkább a dobok mögött helyet foglaló fiatalember, Alexandre Pelletier (a.k.a. Alexgrind) viszi el a hátán, és ebben sajnos nagy az igazság: remek dobos, és talán nincs is ilyen jó stíluson belül, kreatív, és emberfeletti tempót diktál. Ezek a gyengeségek pedig rontják az album összképét is, hiába tökéletes a hangzása, illetve a teljes körítés, a butuska szövegek, és a nem konstans erővel döngölő számok elvesznek az erejéből. Elég csak az ’Ills számaira gondolni, ahol az embernek levegőhöz sem volt ideje jutni, annyira intenzíven szólalt meg, és a számok is egytől-egyig remekül megírt, nagyon erős dalok voltak. És ezek az erős elemek ugyan úgy megtalálhatóak a Day of Mourning számaiban is, csak kicsit több közöttük a töltelék, a rutin dolog. Ebből is érződik, hogy nincs akkora energia ölve a számok megírásába, mint az előd esetében.

De még egyszer, hogy mindenkinek tiszta legyen: így is egy nagyon erős albumot kaptunk, és a színtérviszonylatban még mindig közel maximális teljesítményről beszélhetünk, igaz magukat nem tudták felülmúlni, de kevés hiányzott volna az ’Ills szintjéhez. A feloszlásukkal pedig egy nagyon fontos zenekart veszített az amúgy is haldokló deathcore színtér. Egyike volt azon zenekaroknak, akik nagyban befolyásolták a stílus alakulását, és formálták annak egyedi jegyeit. Igaz első deathcore zenekarként mindenki az Animosity-t szokta emlegetni, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy a Despised Icon első albuma, Consumed by Your Poison címmel 2002-ben jelent meg, és már bőven hordozta magában a stílus jellemzőit. És két, egymástól teljesen független zenekarról beszélünk, jóval azután ismerték csak meg egymást, hogy mindkét zenekar már zenélt egy jó ideje.

A banda utolsó koncertje végig rögzítésre került. Montrealban léptek fel, a The Acacia Strain, az Ion Dissonance és az Oceano társaságában. A felvétel több, mint egy óra, és teljes egészében megtekinthető youtube-on:

7/10