Démoni erők munkálkodása – Dream Widow: Dream Widow

Ha valaki esetleg nincs tisztában vele, kezdjük is egy nagyon fontos információval: a Dream Widow egy fiktív zenekar, valójában nem létezik. Hogyan adhatott ki mégis egy nagylemezt? Az együttes a Studio 666 című film része, amely Dave Grohl fejéből pattant ki és februárban mutatták be a mozikban. A történet szerint a tizedik Foo Fighters-albumnak különlegesnek kell lennie hangzás tekintetében, és mivel már minden létező stúdiót megjártak, kis segítséggel végül beköltöznek egy házba, aminek az akusztikája szinte már nem evilági. Igen ám, de az új album felvételei nem igazán akarnak összejönni, Dave valóságos dalszerzői válságba esik, egyik este viszont talál a pincében egy rejtélyes szalagot, amelynek címkéjén ennyi áll csupán: Dream Widow. Ennyit a történetről, nem szeretném senkinek elspoilerezni a filmet, akit érdekel és nem riad vissza a fekete humortól, valamint a sokkolóan vicces halálnemektől, miközben hektoliterben fröcsög a vér, annak csak ajánlani tudom.

A Dream Widow self-titled anyaga nem egy szokásos Foo Fighters-album, nem csak a történet miatt kapta ezt a kitalált zenekarnevet. A metal műfaj szinte minden stíluseleme bele van fércelve ebbe a negyvenkét perces anyagba, ami valami döbbenetesen szórakoztatóra sikerült, egyik stílusból ugrál a másikba, aminek egyáltalán nem látják kárát a dalszerkezetek, patika minden darab felépítése, dinamikája és bizony a hangzás is tökéletes. Egyeseknek lehet kétsége afelől, hogy Dave Grohl ért-e a metalzenéhez, de ezen aggodalom szertefoszlik, amint megszólalnak az Encino kezdő taktusai. A lemez úgy csap bele a lecsóba, mintha nem lenne holnap, sőt, már csak pár percünk van ezen a világon és előtte nyomni kell valami iszonyatosan agyrobbantó, death és thrash stíluselemekből felépített nótát. Parádés kezdés, és a folytatásban sem fogunk csalódni, hol kíméletlenül szaggat a lemez, hol lecsillapodik kicsit, olykor pedig démoni suttogások, kaparászásra emlékeztető hangfoszlányok vezetnek át egyik dalból a másikba. A Cold tempó tekintetében komótosabb darab, a baljós és sejtelmes hangulatot hivatott előteremteni, de rögtön utána őrült thrash hurrikánként érkezik a March of the Insane. Grohl otthonosan érzi magát minden stílusban, tépi a húrokat, püföli a bőröket, hörög, sikít, szólózik, mintha erre született volna, de hiszen ez kétségtelenül így is van. Legtöbbször ő játszik minden hangszeren, az első öt dalban viszont Jim Rota gitáros (Fireball Ministry) is penget, Oliver Roman és Rami Jaffee (Foo Fighters) pedig billentyűn segítenek be néhány tételben.

A The Sweet Abyss szintén visszavesz a tempóból, itt is inkább az atmoszférára gyúrnak, bár ahhoz kicsit túl lágyra sikerült, az Angel With Severed Wings pedig egy Foo Fighters-lemezre is ráférne, hiába a screamelés és a heavy metalos témák. Úgy tűnik, Grohl nem tudta teljesen elhagyni saját stílusát, a dallamos ének a refrénben már túlságosan könnyed. Szerencsére pont ezután következik a Come All Ye Unfaithful, amivel újra felvesszük a ritmust. A csavaros riffek hatására óhatatlanul is elindul a headbangelés, a reszelős énekhangtól borsódzik a hátad, a gonosz dalszöveg mintha tényleg egy dohos pincében talált, emberi bőrből készült könyvből származna, és még egy lendületes szólót is kapunk. A legjobb darab a lemezen, gigászi metal és punk életérzés egyszerre, visszarepít pár percre a kamaszkori, zenekaros poszterekkel teletapétázott szobánkba, ahol hatalmas fejhallgatóval a fejünkön villázunk és léggitározunk az ágyon ugrálva, szájunk pedig néma üvöltésre nyílik. A leghosszabb tétel, a több mint tízperces, a film történetében igen fontos szerepet betöltő Lacrimus dei Ebrius című befejezés pedig a doomos riffekkel a Black Sabbath szellemét idézi meg, ezek a témák vissza is térnek olykor, átvezetőként szolgálva a kegyetlen és eszeveszett death- és black metalos epizódok között.

Kitalált zenekar bemutatkozó lemezének baromi jól sikerült a Dream Widow. A dalok dinamikusak, a szerkezetük profi, éppen ezt vártuk egy szintén profi zenésztől, aki lassan már a szakma nagy öregjének számít. Bár nyilván nem gondolták komolyan, valamint egyszeri dologról van szó, az albumról süt, hogy hatalmas szívvel készült, de az is, hogy Grohlék közben pokolian jól szórakoztak, végig ott virított az arcukon a fülig érő (és talán egy kicsit tébolyult) vigyor. Ezt a grimaszt a hallgató sem tudja levakarni az arcáról a lemez legnagyobb részében, ami talán az egyik legjobb dolog, ami egy zenebolonddal történhet az életben. 8/10