Demon Hunter – Extremist

Na jó, talán mindegyik albumukon volt olyan dal, amik emlékezetessé tehették volna a komplett kiadványt, de se a The World Is a Thorn, se a True Defiance nem sikerült úgy, ahogy elvártuk volna. A régebben még újnak ható hangzás kopottá vált, a nu-metálosan csörgős, mélyen röfögő gitárok pedig szép lassan kihaltak a zenéből, helyette pedig egy jóval kiszámíthatóbb bandát kaptunk. Illetve kapunk, ismét. Mondanám, hogy nincs ezzel baj, de a befásult, ötlet nélküli dalok már a lemez fele után untatják az embert, 50 percet végigülni pedig kihívásnak számít.

Egy metalcore nóta, két metalcore nóta, három… tizenkét metalcore nóta. Persze a végén van egy kis „érzelem” is, ahogy megszokhattuk a Demon Huntertől, de ettől már nem lesz különleges az Extremist. Ryan Clark hihetetlen jó hangszíne sajnos még mindig nem tudja feledtetni azt a tényt sem, hogy egyszerűen szar refréneket ír. A pörgős verzéket általában egy nyálas és gyengén összecsapott alternatív rockos refrén váltja, amik ritkán állják meg a helyüket a dalban. Az első két számon kívül minden nótát belassítanak egy bizonyos ponton, amitől a négy perc feletti dalok kifejezetten hamar unhatóvá válnak, főleg úgy, hogy az emlékezetes pillanatok nem csak vokál fronton, de a hangszeres szekciótól is elmaradnak. A zongora és vonós effektek szerencsére sokat mentenek a helyzeten, illetve a bika hangzás miatt is elhisszük néha, hogy nem olyan rossz lemez ez, de sajnos semmivel sem erősebb, mint a legutóbbi True Defiance. Akik az utóbbi Demon Hunter lemezekkel kifejezetten jó kapcsolatot ápolnak, azok nyugodtan vessék bele magukat az Extremistbe is, mert a már említett pozitívumok és egy-két kiemelkedő dal miatt kellemes meglepetés is érheti őket, de a Demon Hunter név sajnos kezd kikopni a színtérről. Kicsit nyöszörgős és vontatott lett az egész, de még így is átlagosan jó. Vagyis inkább átlagosan rossz.

5/10